Fejlesztő, Kiadó: Amanita Design; Platform: PC
Sosem érdemes fullba tolni a kretént és erre Phonopolis diktatórikus vezetője is rájön, csak talán már későn.
Derék cseh ex-szomszédaink végre újra jelentkeztek. Az egészen egyedi hangulatú játékairól híres Amanita Designt a legtöbben valószínűleg a Samorost sorozatról, a Machinariumról, vagy a Botaniculáról ismerhetik. Azonban a brigád nem csupán, ezen – mondhatni cuki – játékairól híres. A különleges, kártyákkal operáló Pilgrims is már egy más közönséget szólított meg, a Happy Game egészen pszichedelikus, horrorisztikus irányba vitt, a Creaks pedig még stílusban is különbözött, hiszen platform alapokon nyugodott.
Egy valami azonban nem változik sohasem, hogy a csapat továbbra is 100%-ig kézzel rajzolt, nagyon minőségi és hangulatos 2D-s alapú grafikát használ a játékaihoz, és ez most sincs máshogy. A Phonopolis kapcsán mondjuk jócskán megvárattak minket, hiszen akárhogy is számolunk (hogy melyik is volt az utolsó kaland tőlük), bizony már 5-6 éve ácsingózunk. A játék egyébként visszatérés a kaland műfajhoz, a művészeti irány pedig még azon belül is egy svédcsavar, mint amit megszokhattunk tőlük.
Egy kartonpapírból készült világot kapunk, harsányabb, már-már riasztóan élénk színekkel. Talán illik is a mondanivalóhoz, ugyanis Phonopolis városa egy meglehetősen taszító, disztópikus jövőképet fest le. Egy diktátor uralja a helyet, a lakók életét pedig ordító hangszórókon keresztül irányítja, keseríti meg. A derék vezetőnek (mint ilyenkor általában) semmi sem elég, az Abszolút Hang létrehozásán fáradozik, amivel már tényleg minden szinten átveheti a lakók felett a hatalmat, megfosztva őket emberi mivoltuktól (ha az 1984 ugrana be, vagy Franz Kafka szürreális írásai, az nem a véletlen műve).
Hősünk, a legkisebb királyfi…. vagyis akarom mondani Félix, a fiatal kukás egy véletlen során rálel a felülről jövő elnyomás ellenszerére – talál egy fejhallgatót. Ezzel együtt persze a helyzet megoldásának súlya is a nyakába szakad. Klasszikus kalandjátékot kapunk, de leegyszerűsítve. Tárgyhasználat van ugyan, de nincs túlbonyolítva, például inventorynk nincs is. Ahogy pixelvadászat sem, egészen barátságos módon a legtöbb interaktív spotot egy kis céltábla jelzi (persze nem mindet, de a kurzor átváltozása is segítségünkre van).
A dialógusok sincsenek túlzásba víve a Phonopolis-ban, de aki ismeri az Amanita korábbi munkáit, az tudhatja, hogy már az is nagy szó, hogy egyáltalán vannak ilyenek. Sőt mi több, még (nagyon minőségi) szinkron is társul hozzájuk. A történet nagy részét egy narrátor meséli el (hangulatos átéléssel), de a szereplők is mind-mind saját hangon szólnak hozzánk. Külön jó pont, hogy (ugyan csak írásban, de) a magyar nyelv is elérhető.
A feladványok mind nagyon egyediek, s ugyan semmilyen hint rendszer nincs, valamint a játék se fogja annyira a kezünket, próbálkozással minden megoldható. Sőt! Tulajdonképp az összes puzzle erre épít, hogy próbáld ki, s akkor “aha, tehát így” alapon kitapasztalva old meg őket. Mégsem válik az egész frusztrálóvá, inkább nagyon élvezetes ilyen módon kitapasztalni a feladványokat. Nem mondom, hogy a vége felé már nem gurult el picit a gyógyszer, de még bőven az emészthető kategórián belül.
Talán egy komoly kritika érheti a Phonopolis-t, mégpedig az, hogy rövidke. A netes végigjátszások nagyjából két óránál megállnak, ami még úgy is kevés azért, hogy mi ennél jóval többet fogunk eltölteni a próbálkozásokkal együtt. Cserébe az igényes művészeti stílus és a hangulat kárpótol, ahogy a stop-motionre hajazó animációs megoldás is megteszi a hatását. Az Amanita egyébiránt készített egy majd egy órás ‘így készült” filmecskét, amit érdemes megnéznie azoknak, akiket hozzám hasonlóan elvarázsolt ez kis kaland.
Legutóbb ezt teszteltük:
