A szerelem képlete (The Love Hypothesis) rendezte: Claire Scanlon, szereplők: Lili Reinhart, Tom Bateman, Rachel Marsh, Nicholas Duvernay, amerikai romantikus vígjáték, 110 perc, 2026., korhatár: 16 év Prime
Finding Emily (Finding Emily), rendezte: Alicia MacDonald, szereplők: Angourie Rice, Spike Fearn, Minnie Driver, Phil Wang, angol romantikus vígjáték, 110 perc, 2026., korhatár: 12 év
Angolok vs amerikaiak a szerelem tudományában
Szokatlan módon most nem egy, hanem egyszerre két friss filmről írunk, mert kimondottan sok bennük a hasonlóság. Mindketten a szerelem mikéntjét próbálják megérteni, mindkettő egyetemi közegben játszódik és mindkettő zsánerét tekintve könnyed romkom. Az egyik a már könyvben is népszerű, A szerelem képlete míg a másik egy angol darab, a Finding Emily. Az összehasonlításukból pedig kiderül majd, hogy a nagyon hasonló alapanyagokból, melyik lett végül egy kiváló házi répatorta, és melyik inkább a bolti mirelit palacsinta.
A két frissen megjelent filmben először csak azt találtuk érdekesnek, hogy mindkettőnek – mondjuk ki nyíltan – egymáshoz eléggé hasonló, és nem is túl kreatív az alapötlete, de aztán kiderült róluk, hogy más szempontok szerint sem különböznek sokban. Így pedig még nyilvánvalóbb lett végül, hogy amíg az egyik csak biztonsági játékot hozott, addig a másik kimaxolta az alapokat, és jobb tudott lenni a saját ötleténél. Mutatjuk is, hogy miért gondoljuk ezt. (Focis hasonlattal, mert nem jutott több sütis az eszünkbe.)
ALAPTÖRTÉNET: UK-USA 1-1
A szerelem képlete már könyvben is nagy sikereket ért el (írta: Ali Hazelwood). Nem hiába, hiszen a kamurandi mostanában (fake dating trope) igazán népszerű a romantikus történetekben. Ebben az esetben pedig ezt takarja: a doktorandusz Olive (Lili Reinhart) el szeretné hitetni a legjobb barátnőjével, hogy nem szerelmes abba a fiúba, akibe igazából szerelmes. Mert ez a fiú viszont a barátnőjét szereti. Ezért gyorsan kitalál magának egy kitalált barátot, és amikor bizonyíték kell rá, megcsókolja az első random embert, aki arra jár. Pont a félelmetes oktatójukat, Adamet (Tom Bateman). A férfi viszont él az alkalommal, mert neki is éppen kell egy kamupár, ezért aztán az idő nagy részében tovább kamurandiznak. (Ezzel egyébként nem írnánk le egyből a történetet, mert ha esetlenebb szereplőkkel játszatták volna el, nem lett volna azzal baj, hogy egy egyetlen, őszinte, baráti beszélgetés helyett mindenki inkább a végsőkig álcázza magát és az érzéseit. A szép és sikeres emberektől viszont ez egy kicsit testidegen.)
A Finding Emilynek bezzeg ugyanúgy lehetne a szerelem képlete a címe, hiszen ebben Emily (Angourie Rice) az az egyetemista, akinek be kellene végre fejeznie azt a szakdolgozatát, amiben a szerelmet egyfajta őrületnek, vagy evolúciós maradványösztönnek tekinti. Ellenben megrekedt, mert nincsen hozzá igazán jó alanya. Pedig, ha ez sikerülne neki, megtarthatná a vízumát, és egy tekintélyes manchesteri állást is kapna. Kétségbeesésében éppen ezért kapóra jön neki Owen története (Spike Fearn), aki egy buliban szerelembe esett egy lánnyal, de a lány rosszul adta meg neki a telefonszámát. Owen pedig csak annyit tud róla, hogy Emilynek hívják. Persze azonnal égre-földre keresni is kezdi ezt az Emilyt, viszont csak a másikat találja, aki ezzel végre lendületet (és őrült alanyt is kap) a disszertációjához. Hát felajánlja, hogy segít neki. A többi pedig már történelem. Ők mondjuk nem hívják kamurandinak azt, hogy innentől kezdve mindig együtt lógnak. (A friends-to-lovers trope viszont működhet.)
A FILM SAJÁT VILÁGA: UK-USA 9-1
A szerelem képlete is helyt állt a pályán, viszont pont a másik miatt érződik az, hogy mennyivel többet is beletehettek volna. Ugyanis a Finding Emily kiemelkedően értékes része éppen ez háttérország, ami körülveszi a szereplőket. Olyan, mintha egy képeslapot hasonlítanánk össze egy diorámával. Ez a film ugyanis él és lélegzik. A szereplők és a helyszínek sem steril díszletek, hanem az a benyomásunk, mintha akkor is léteznének, amikor nem látjuk őket, mert nem csak a főszereplők mellé szedték elő őket a skatulyából, hanem rajtuk kívül is vannak saját történeteik, amikről valószínűleg valaki más készít éppen filmet. De itt még csak kétdimenziós gonosz ellenlábas sincs itt, sőt a film nagyon szépen jön ki az elméleti szerelmi háromszög konfliktusából is.
Van viszont benne egy életszerű családi háttér, és egy olyan tragédia is, ami megjelenik a mindennapokban, nem csak a szereplő jellemrajzához tesz csak hozzá egy fájó sóhajtást. (Lásd a másik film hasonló hátterét.) De különbség az is, hogy míg az amerikaiban női főszereplővel keresünk férfit, és ott is inkább egy morcos Kent kapunk, addig az angolban egy tökéletlen, kicsit vesztes fiú kutatja kétségbeesetten az álomlányt, miközben egy barátot talál. A korhatár viszont eltérő, habár a kémia nem izzik kevésbé az angol film szereplői között (sőt), de az amerikaiban van egy rövid erotikus jelenet is, ami talán ki is lóg onnan, mintha azért került volna csak oda, mert most az is a korszellem része.
SZÍNÉSZEK, RENDEZÉS: UK-USA 4-2
Ha csak a főszereplőket vesszük számításba, akkor két brit férfi, egy amerikai és egy ausztrál nő szerepel a listán, ami érdekesen átrendezi a számokat. Tom Batemanről az a hír járja, hogy például jó színházi színész, de ez a film inkább csak a hallgatag testét használta, így aztán egyedül a megjelenésével és a nézésével tud hatni a nézőkre. Míg Spike Fearn nem az a tipikus szépfiú, de az egész izgága valójával ő Owen, ráadásul olyan intenzitással, hogy az első percek után részünkről felé billen a mérleg. Lili Reinhart már a Riverdale-ben is egy hasonlóan szerethető karaktert játszott, és itt is kedvelhető, hihető. Angourie Rice viszont mióta kinőtt a gyerekszerepekből (és néha már ott is) egyre szélesebb spektrumról választ munkát, ami nem áll neki rosszul.
Mindkét filmet női rendező készítette, akik tudásuk birtokában mindenféle sallang nélkül egy-egy rendesen összerakott filmet adtak elénk. A szerelem képlete – talán a stúdió, vagy a könyvadaptáció miatt – viszont kevésbé tűnik egyedinek, míg a másik a zsúfoltságával, gyorsaságával és vállaltan tökéletlenségével bátrabban nyúlt a forgatókönyvhöz. Ráadásul a Finding Emilyben a me too, a feminizmus és a közösségi média hatása is megjelenik. Kicsit szarkasztikusan, kicsit köldöknézegetősen, de néhol egészen viccesen. Míg A szerelem képlete nem reagál arra a világra, amiben létezik, inkább olyan, mintha egy zárt buborékban, időn és téren túl készült volna.
ÉLVEZHETŐSÉG: UK-USA 3-3
Alapvetően amerikai filmeken vagyunk nevelkedve, ezért aztán az egyébként is tipizáltabb A szerelem képlete könnyedén befogadható úgy is, hogy az ember pörgeti közben az Instagramot, míg a Finding Emilyre nem mindig elég egy pillantás, hogy elhelyezzük a szereplőket vagy a helyszíneket. De egyik sem bonyolult történet, már a zsáner adottságai miatt sem. Mindkettő jó ritmusú és könnyed. Kikapcsolódásképp kimondottan szórakoztató. A Nagy Végső jelenet is rendben van, habár egyik sem lesz ikonikus, ám nem is okoz nagy csalódást.
Mi a két film közül mégis inkább a Finding Emilyt ajánljuk, mert az sokkal telítettebb és életszagúbb. Könnyedén kiderülhet például belőle, hogy nem kell mindig a kockahas, sem a szexi ruhák. Néha elég egy félhomályos és sörszagú pub. És csók helyett az, hogy a zsebre tett kezű fiú tehetetlenül belefúrja a fejét a lány vállába.
A szerelem képlete:
Finding Emily:
