Az új albumra mindenki haragszik, mégis összehoztuk a teltházat fél évvel az előző budapesti fellépés után ismét, horrorjegyárak mellett. Martin Gore csontsovány, Andy Fletcher inkább kelti egy session zenész hatását, mint akik tényleg azok, de a fél éve még rákosan korházban fekvő Dave Gahan úgy hozza a rocksztárt, mintha csak ’89-et írnánk. Megpróbáltam fikázni a tegnapi koncertet, mert azok a posztok mindig jobban pörögnek, de én sem hiszem el, hogy nem volt kurva jó.
Volt, aki délután kettő óta várakozott, hogy kapunyitáskor elcsípje az első sort (komolyan kérdem: nektek nem kell estig hugyoznotok?), én félórával kezdés előtt slisszoltam be , és a harmadik sorig jutottam, erőlködés nélkül. Erről a Nitzer Ebb vagy kicsodáról lemaradtam, de itt egy videó. A kocsiban még elkaptam az egyik új rádióadón az Induljon a banzájt Maróth Viki és a Nova Kultúrzenekar előadásában, szóval kicsit meg voltam szédülve, talán ezért parkoltam két villamosmegállóval korábban, de ez az én bajom. Ehhez kapcsolódva üzenném mindenkinek, akit érint: neked mi az anyádért kell mindent rögzítened a telefonoddal? De tényleg, tele van vele a YouTube. Próbáld már ki, cseszd meg, hogy egyszer nem arra figyelsz, hogy két órán keresztül jó felvételeket csinálsz kinyújtott karral, hanem hogy megy a show. Meg fogsz döbbeni! Egészen új dimenziók nyílnak majd meg a koncertélményt illetően: rájössz, hogy milyen jó szórakozás.
Mire lehetett számítani amúgy? Tudható, hogy a Depeche Mode (meg persze valószínűleg a legtöbb zenekar, aki turnéra megy) gyakorlatilag hangról-hangra ugyanazt nyomja le minden állomáshelyen, és nem csak a dalokra kell gondolni, hanem a város köszöntésétől a tagok bemutatásán át az utolsó thank you hangsúlyáig minden csontra ugyanolyan minden koncerten. Ez egyfelől profizmus, másfelől unalom, hiszen az egyetlen meglepetéssel csak az kecsegtet, hogy a koncert közepi Martin-szóló két dala közül az egyiket cserélgeti, azt is jól körülhatárolható tartományon belül. Aztán mégis itt jött el A pillanat. Amikor a Home látszólag végtelenségig tartó spontán éneklésekor (ennek ugye a 101-es Everything Counts óta szép hagyományai vannak a DM-históriában) Dave egy kis ütemet kért a dobostól a részünkre, sőt még Martin is belejátszott gitárral, a közönség letöltős-utazós része heves izgalmi állapotban tört ki. „Ilyen máshol nem történt!”- szóltak a kiáltások. Sajnos ez állítólag nem teljesen igaz, aki volt előzőleg Berlinben, hasonlóról számolt be, és gyanítják is a hozzáértők, hogy most már rendszer is lesz belőle a turné további állomásain. Akárhogy is, a többit felesleges számon kérni, heti három alkalommal nem lehet megváltani a világot. De kicsit mi tegnap úgy éreztük, mégis sikerült.
TV2-s szófordulattal élve megdöbbentő, hogy egy több mint másfél évtizede kilépett zenekari tagnak még a mai napig is micsoda kultusza van a rajongók szemében. Alan Wilder a hőskorszakban elsősorban a stúdiómunkákban, a hangzás tökéletesre csiszolásában játszott szerepet, vagyis azokat a dalok, amiket Martin megírt, Dave pedig felénekelt, az ő keze alatt nyerték el végső, és a rajongókat az extázisba kergető formájukat. Az azóta (helyesebben már korábban is) Recoil néven erősen közönségpróbáló kísérleti elektro zenét fabrikáló Wilder iránti heves nosztalgia annál is inkább fokozódott az utóbbi években, hogy helyét a színpadon két session-zenész, a szimpatikus mackó Peter Gordnio billentyűs és a közutálatnak örvendő osztrák dobos, Christian Eigner bitorolja. És ahogy a fórumon ezt egy kolléga remekül megfogalmazta, a Policy of Truth úgy Policy of Truth, ahogy annak idején Alan meghangszerelte-kikeverte, és bár én alapvetően nagy pártolója vagyok az élőzenének, ez is egy olyan eset, ahol nincs helye benne Eigner dobolásának. Így már tribute band hangulata van.
Itt van aztán ez az „új album”. Ami nem jó. Az túlzás, hogy szar, az is, hogy az egész, úgy ahogy van középszerű, mert vannak rajta kifejezetten magával ragadó trackek, mint pl. az elsőként kislemezre kimásolt Wrong, vagy a nyolcvanas évek poposabb hangulatát egyedüliként idéző In Sympathy (jellemzően előbbi dinamizmusa bágyadt nyávogásba fordul a koncerteken, míg utóbbi még ősszel kikerült a repertoárból), de egyébként egysíkú csörömpölés. Sokaktól olvastam, hogy nem is jönnek ki a koncertre, mert megsértődtek, hogy ez a lemez nekik nem tetszik. (Tegyük hozzá, így is összehoztuk a teltházat alig fél évvel az előző magyarországi fellépés után ismét.) A slágernek szánt, kínosan öncélú hajlításokkal súlyosbított Peace meg is bukott, az énekeltetésre szánt rész a fellépéseken hidegen hagyta a rajongókat, most télen már ez sincs a setlistben. Igazi hiányérzetet a rajongók (már aki) persze inkább két nyolcvanas évekbeli „klasszikus” miatt éreznek: a közönség figyelmét a csálé hangszerelésről a háttérvetítőn futó leszbi jelenettel sikeresen elterelő Strange Love (sajnos csak a turné elején láthattuk cenzúrázatlanul, az viszont fent van a YouTube-on, le is kapartam gyorsan Keepviddel, mielőtt még a videómegosztó is elkezd erkölcscsőszt játszani), valamint a nyáron Budapesten Dave emlékezetes bakiját hozó Master and Servant is már csak a Live Here and Now kiadványain élhető át újra.
Most, hogy elég szót fecséreltünk arra, mi nem volt, lássuk, mi volt tegnap az Arénában! Akármilyen ambivalensen is viszonyul a tábor a Sound of the Universe albumhoz, mégiscsak ennek kapcsán zajlik a turné – ehhez képest sok vagy kevés a négy szám róla? (Turné elején hat-hét is volt.) Ott van aztán a koncert végére, illetve a ráadásra időzített kvázi himnusz-blokk, amiért a tömeg nagyobbik része ténylegesen megvette az akár 18.500 forintos kiemelt állót, ha nem 25 ropiért a vaterán. Ezek a dalok ugye alapvetően a Personal – Never Let – Enjoy trió, amelyekre úgy tűnik, húsz éve ugyanazzal az extázissal reagál a világ minden sportcsarnoka. Ezek azok, amikről, már elnézést, de nincs mit írni. Ugyanaz az énekeltetős/karlengetős/küzdőtérrobbantós koreográfia, thats right. Lényegében a ceremónia sava-borsa. El tudnánk-e képzelni egy Depeche Mode koncertet nélküle? Én egyre inkább úgy érzem, igen.
Nem azért, mert már nem élvezem, de, iszonyúan. De amit a dalok jelentenek, azok ott vannak nekem a lemezen, akármikor előszedem, és újraélem. A koncerten pedig, amikor tudjuk, szinte gyakrabban látható mint a Jóban-Rosszban, az színház. Élvezetes, de ugyanaz a darab. Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy egyszer már kipróbálnék egyet drasztikus csereszámokkal. Ami persze nem az utóbbi három lemez tartományát jelenti. Szép tőlük, hogy nem akarják lenyomni a torkunkon a „modern” éra szerzeményeit, és mindig előszednek valóban klasszikus darabokat. Csak viccből, előszedhetnének másokat is. Nem mintha nem csinálnánk legközelebb is telt házat, ha Máté Pétert nyomnának is.
UPDATE:
Depeche Mode, Budapest, 2010.01.11. Papp László Sportaréna
– In Chains
– Wrong
– Hole To Feed
– Walking In My Shoes
– It’s No Good
– A Question Of Time
– Precious
– World In My Eyes
– Insight
– Home
– Miles Away / The Truth Is
– Policy Of Truth
– In Your Room
– I Feel You
– Enjoy The Silence
– Never Let Me Down Again
– One Caress
– Stripped
– Behind The Wheel
– Personal Jesus
No Comment