Nem minden alkoholista író, a legtöbb író azonban alkoholista. Az igazán nagyok nem rejtették a könyvek mögé a laposüveget. Kitették az asztalra, és papírra hányták a delíriumukat, könyvtárnyi művel adózva a palackorrú múzsának.
Charles Bukowski az írás-pia-nők szentháromságában találta meg a hétköznapi vegetálás értelmét. Nem toborzott követőket, kiváltképp azért sem, mert utálta az embereket. Hidegen hagyta az irodalmi elit, a társadalmilag elfogadott életvitel, azért volt hálás, ha békén hagyták. Földi pályájának 74 esztendejét ilyen zabhegyezői hangvételben élte.
Hatvan fölött járt, mikor érzett magában kellő erőt, hogy gyerekkacaj-mentes éveit tollba mondja, és megfejtse a mizantróp énjének születését.
A diktátorként uralkodó munkanélküli apa, a szolgai alázattal meghunyászkodó anya alkották a rideg családi fészkét. Egyetlen igazi örökségeként a Bukowski-génekben nemzedékek óta ott rejlő alkoholizmust jelölte meg. A cseperedő fiúcska az apai szeretetből csupán a nadrágszíjat ismerte meg, ami viszont kiváló gyepmestert faragott belőle. Vérző orr, kiközösítések, vég nélküli harcok jellemezték mindennapjait otthon és az iskolában egyaránt. A csekély rózsaszínkeretes emlék közül csak a feszülő blúzos, miniszoknyás tanárnők, unatkozó vagy elhagyott feleségek irányában megélt erotikus vágyálmok sejlenek fel. Szaporodó pattanásaiban jelentkező stigmái és a lassan kiérlelt nyers modora még jó ideig kellő távolságban tartotta tőle a gyengébb nemet. A tinédzserkor végén lelt rá két sírig tartó hű kobzosára: az írásra és a piára, amik megkönnyítették magányos szélmalomharcát az őt körülölelő világgal.
A kezdő a legfájdalmasabb Chinaski-történet, gyerekkori kálváriája az olvasót is megviseli, csak elvétve váltja ki a tőle megszokott cinkos mosolyt. Bukowski most, akár a pultra kiöntött sör: keserű, úszik a mocsokban és bűzlik az élettől.
No Comment