Fejhangok

A szólista az „Oscar bácsi meg nem gyütt!” tipikus esete, pedig Jamie Foxx nem nyomta fúlba a kretént, mert amikor Nathanielként éppen nem a skizofrénia útvesztőiben bóklászik, varázslatosan csellózik.
Joe Wright a Büszkeség és balítélet moziverziójával nem rántott habos-babos bódulatba, ellenben a Vágy és vezeklés érzelmi vihara magával ragadott. A hozsannázás és díjeső sebtiben hozta meg a rendezőnek az újabb felkérést, kétszeres költségvetést, dupla akkora lebőgéssel. Egy sokadik igaz történet, amit nem igazán sikerült elmesélni.

Steve Lopez (Robert Downey Jr.) az L.A. Times sztárújságírója addig csámborog, mígnem alátámasztja az állítást: a téma az utcán hever, alszik és most éppen hegedül. A csodagyerekből hajléktalan kiváló alapanyag egy zsebkendőpusztító cikksorozathoz (később egy mozihoz), ám a remek matéria valahogy kifolyik a rendező keze közül. Miközben a felebarátság (szó szerint az) továbbszövődik, belefonják az angyalok városában tengődő 90 ezer hontalan sanyarú mindennapjait. A szocióköntös ráaggatása szimpatikus küldetésként értékelhető, és jóllehet, elkerüli a „kihasznál és cserbenhagy” sablont, azonban a valós tények dramaturgiai torzításai (pl. Lopez házasságának csiholt agóniája utalván a siker kétélűségére) olcsó húzásként hatnak. Hiába iparkodnak a színészek, a könnytől remegő tekintet most komolyzenei aláfestéssel sem váltja ki az egy szívhúron pendülést. Az operatőr, Seamus McGarvey viszont gyönyörű tablót készített arról, hogy hogyan álmodik a nyomor Los Angelesben.
Egy náthás reggelen majd kísérletképpen belebújok az aszfaltzenész gúnyájába, kiállok a Blaha kereszteződésébe és fésűre helyezett selyempapíron eljátszom a Kék rapszódiát, hátha lassításra bírom a napisajtó éles fülű krónikását.

Hozzászólások

hozzászólás