Kezdődik és vége is lesz a magyar film idei házi vetélkedőjének! Aki megy, az megy, addig is egy átlag honi díszbemutatóról adomázok a 2020-ban megjelenő könyvemből.
 |
11. nyitásPiros filcszőnyeg gurult végig a mozi galambszaros lépcsőjén. Biztonságunk őre unottan szívott egy utolsót cigijéből, majd tüntetőleg taposta bele az alkalmi tuják takarásában. Díszbemutató. Mini Hollywood a Nyóckerben, zártkörű rokoni látogatás a hazai filmtermés újszülöttjének. Törzs hajléktalanjaink átmenetileg egy sarokkal lejjebb tarháltak. A honpolgárok által szemétlerakónak használt szökőkutat, szorgos gépészeink seprűkkel kardozva igyekeztek feltárni. A hobbi régészek kitartó munkája egy kopott öngyújtót és egy fekete biliárdgolyót eredményezett. Kéztörlő került a vécébe, a falakról eltűntek a filccel hirdetett politikai kiáltványok és az olcsó gyönyörrel kecsegtető telefonszámok. A fizetésükhöz mérten is laza jegyszedőink kelletlenül parádéztak vasalatlan egyenruhájukban. Ideig-óráig kacsalábra cserélték az amúgy szurtos csülkön billegő palotát. Zsolti bajt szimatolva inkább a Real-Roma meccsre szavazott, így meghívóját megörökölvén, ma vendégként érkeztem munkahelyemre. A hátsó ajtón surrantam be, kikerülve a nagyestélyiben zajló iszapbirkózást a média kegyeiért. |
Láthatatlan emberként működtem mindaddig, míg lábamra nem lépett egy törzskölcsönzőm, mezei foglalkozását tekintve: rendező. A pulton túl elvétve találkoztunk, így szerepzavarba kerülve egy átgondolt kérdést szegezett nekem: Dolgozol? Sértődötten simítottam végig ballagási öltönyömön, elfordultam, mintha ismerőst véltem volna felfedezni, és sietve a helyemre lavíroztam.
Utoljára a Gyűrűk ura vetítésekor látott ennyi embert a nagyterem, persze az ingyen mozi könnyen toboroz nézőket. A légtérben émelyítően kavargott az első osztályú parfümarzenál. Az élire vasalt közönség érdeklődést színlelve várta a filmtörténeti eseményt, leszámítva azt a néhány kiemelten fontos személyt, akik lámpaoltásig telefonáltak.
Fájdalmasan sírt fel egy hegedű, kétségbeesetten harmóniát keresve, a vászon hamuszürkén világított. Kisvártatva megérkeztek a színek: fekete, fehér. Bele a közepébe, a főcímet a végére hagyták. Bizonyára az alkotók idejekorán jelezni kívánták az alkotás művészi értékét, amit nem lehetett csorbítani az ipari felcímkézéssel.
Az 5. percben egy kulcslyukat mutattak, a 12.-ben az ajtót, a 27.-ben a házat, a 41.-ben a ködből kirajzolódott az utca, minek sarkán egy mozdulatlan test hevert. Ennél a résznél bűntudat nélkül elszenderedtem. Fél órát szunyókálhattam, mikor a székem háttámláján koppanó estélyi cipellő magamhoz térített. A történet összerakása innentől kezdve legalább akkora nehézségbe ütközött, mint zoknis lábbal kirakni egy Rubik-kockát.
Önként adóztam le két órát az életemből. Fesztiválkedvenc ugyan lehet belőle, azt azonban borítékoltam, hogy a hazai nézőszám 80%-át az est vendégei tették ki. Illendőségből szólt a vastaps, szerénytelenül hajlongott a stáb. Mindenki udvariasan szerette a másikat. A rendező az elhúzhatatlan függönybe kapaszkodott. Feledve az utolsó forgatási napot, mikor a stáb előtt kiborulva őrjöngött: „Utoljára dolgoztam ezzel az öntelt barommal!” – váratlanul átölelte a főszereplőt. Nyafogott néhány szót az ádáz körülményekről, ám a producer virsli ujjaival idejében elmarta tőle a mikrofont. Öblös hangján a rákkutatás fontossági szintjére emelte a magyar filmgyártást, nyakán az erek robbanni készültek. Némi hümmögő moraj jelezte, hogy páran figyeltek, aztán a süllyedő Titanicnál is gyorsabban ürült ki a terem.
Az aulában tetőfokára hágott az önfényező bulvárkodás, szórták a 40 wattos dicsfényt, teátrális vállveregetések, az arcokon álomgyári szinten ült a hamis mosoly. Repkedtek az üres ígéretek, a visszatérő slágermondat a „Majd hívlak!” volt. Az őszinteséget ingyen pezsgővel öblítették le, míg az előadás utáni kámforrá válást a svédasztallal próbálták lassítani. Mindhiába.
A premier győztesei intézményünk dolgozói közül kerültek ki, akik bűnügyi helyszínelőket megszégyenítő alapossággal tüntették el a hacacáréról megmaradt aprósüteményt és italkészletet.
[…] A könyvektől sem féltünk, bátran kinyitottuk. Írtunk magunkról, névtelenekről. […]