Jóllehet a díjaknak nem kell jelentőséget tulajdonítani, azért mégis bosszantja az embert, ha az adományozó bagázs bántóan szűklátókörű vagy a jelen esetben inkább süket. Az Oscar-díj bizottság filmzene kategóriájában végzett tevékenysége kiábrándítóan felületes. Az ízlés és a rajongás szubjektív, mindazonáltal a háttérzenére oda sem figyelőt is megdöbbenti, hogy Ennio Morricone 50 év alatt egyik munkájával sem tudta kiérdemelni a szobrocskát (szemlesütve végül csak hozzávágtak egyet az életművéért).
Miért van az, hogy a legjobb filmre jelölt alkotások zenéje, többnyire automatikusan versenyez ebben a kategóriában is? Törvényszerű, hogy az is jó? És vannak a bérelt hellyel bíró kedvencek (Randy Newman, Alan Menken, Rachel Portman, James Horner), akik valóban hosszú fáradságos munkával dolgozták oda magukat, ám uram bocsá’ megkérdezném: John Williams összes munkája kiemelkedő? Nem túlzó, hogy 2005-ben egyszerre két moziért (Egy gésa emlékiratai, München) is őt kellett nominálni? Mások is megérdemlik a dicsfényt, így hiányérzetünkből fakadóan minden héten (a díjátadóig) összemazsolázunk öt olyan számunkra emlékezetes filmzenét, amiket legtöbbször még jelölésre sem méltattak. A dalokkal majd külön foglalkozunk.
Clint Mansell: A forrás (The Fountain – 2006) Mellesleg korábbi munkája, a trailerekben aláfestő zeneként agyonkoptatott, Rekviem egy álomért is több figyelmet érdemelt volna.
Carter Burwell: A Szépség és a szőr: Diane Arbus képzeletbeli portréja (Fur – 2006) A film óriási buktája miatt a zene is eltűnt a süllyesztőben. Kár! 2008-ban az Erőszakikat (In Bruges -2008) ugyancsak elfelejtették.
Asche és Spencer: Maradj! (Stay – 2005) Újabb példa arra, hogyha a film nem is ér el kimagasló kritikai vagy anyagi sikert, attól még a zenéje túlnőhet rajta. A formáció a Szörnyek keringőjével (Monster’s Ball – 2001) már jelezte, hogy nem az ipari zajfelelősök táborát erősítik.
Jan A.P. Kaczmarek: A hűtlen (Unfaithful – 2002) Az ítészek két évre rá kanosszát jártak, és az Én, Pán Péterért (Finding Neverland – 2004) kárpótolták a lengyel származású zsenit.
Mark Isham: Ütközések (Crash – 2004) A karrierjét trombitásként kezdő komponista himnuszt írt Los Angeleshez. A film Oscart nyert, legjobb munkája még jelölést sem ért.
Várjuk a Ti elfeledett klasszikusaitokat!
kevésbé ismert, de szerintem az egyik legsajátságosabb, legeredetibb hangulatú ost-ja a norvég geir jensen (biosphere) által készült album az insomnia című filmhez.
ahh reggel van még, bocsánat a megfogalmazásért 🙂