Tizenöt lehettem, rekkenő hőség, hátamon 25 kilós hátizsák, így bandukoltam keresztül Miskolcon. A rengeteg betonpanel között olvadozva megfogadtam, egyhamar ide sem jövök vissza.
2010. szeptember 11. Éppen a lottózóban vásároltam a reményt, mikor megcsörrent a mobilom. A kijelzőn villogó rejtett szám magában hordozta a közös képviselő vízdíjhátralékkal kapcsolatos monológjának lehetőségét, ám ehelyett egy szimpatikus hang arról faggatott, este 7-re Miskolcra tudnék-e érni?
Bő kétórás road movie után célba gurultunk. Jameson Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál. Kártya a nyakba, így váltam résztvevővé és egyben reklámhordozóvá. A Butapesten már évek óta ismeretlen segítőkészség és lelkes információáradat fogadott. Kezembe nyomták a kötelező szeretetcsomagot, szállodai szoba lefoglalva, jééé így is lehet élni? Lelkes pacsi a verseny kiíróitól, majd hirtelen szívnagyobbodás, mert elhangzott a “Fel kell menni a színpadra!”- kijelentés. Ezután minden kivirágzott, s nekem egyből Cannes-ná avanzsálódott a honi fesztivál. Nem számított a csúszás, az, hogy le sem vetítették a díjazott alkotásokat, a hosztesz lánykáknak pedig a plakett átnyújtása is túl bonyolultnak bizonyult. Vigyorogtam, mint TS-karácsonyon a kinyúlt pulcsis gyerkőcök. Ez nem ASVA, itt nem postán érkezett a laminált oklevél, elírva, dátum nélkül. Az új kamerával az ölemben még beültünk a Hitler Hollywoodban című áldokura, ami előtt beköszönve Scorsese bácsi tett kísérletet a magyar város nevének kiejtésére: “Miskóc”…tegnap óta szeretem.
A gyümölcs 🙂
Gratula!
gratulálok itt is!
@verespalne: köszönjük itt is!:) jó ez az álnév!