Sziget, 2005, savanykás nyári este, a színpadtól lőtávolságnyira lévő fákon hetijegyes alkoholmadarak sasoltak, én egy eltévedt német delegáció hónalj-árnyékából kísértem végig Yann Tiersen első honi eljövetelét. A koncert után lányregényesen fogalmazódott meg bennem az érzés, találkozunk még.
A38, 2010, a duzzadó EU-kompatibilis tömegben söröző műanyag- és borozó üvegpoharasok kerülgették egymást. A három fogásból álló vacsora előétele a magyar The Unbending Trees volt. Igyekezetüket kezdetben felfalta az egymás trendi ruciját, s frizuráját dicsérgető ifjúság „oké tekerjünk, nem ezért jöttünk”-jellegű zsivaja. A hárfával kísért melankolikus balladák befogadására valóban alkalmasabb színtér egy fűtött szoba, hol tea szürcsölése közben gyűrött szerelmes levelek felett mereng az ember. Azonban az énekes, Hajós Kristóf rendíthetetlen nyugalma, iróniával fűszerezett felkonfjai, és a világ másik szegletében óriási koncerttermeket benépesítő Havasi Balázs sarokba száműzött zongorája lassan lecsendesítette a rosszalkodó osztályt. A 45 perces bemelegítéshez sem sajnáltak vendégművészeket meginvitálni, Bocskor Bíborka üde színfoltként, míg a két Neoton-opusz átiratánál belibbenő Csepregi Éva bájos tévedésként rögzült bennem. A még zajosabb jövő előtt álló társaság szívvel végezte feladatát, finoman megalapozva a készülő eufóriát.
Nem ott készült, de sokat elárul róluk:
A Lonski&Classen néven futó berlini duóról (külsőre a húszas Brendan Gleeson és a germán Tom Green) csupán a beharangozóban olvasott pár sornyi információval rendelkeztem. Gyanakvóan vizslattam, amint a vérszegényebbik ifjú belekapaszkodott a gitárba, majd a dobok mögött megbújó vigyorogva narrálni kezdett. Első félelmem, miszerint dalaik a német nyelv segítségével üzennek (ezt utoljára a Freundeskreisnak bocsátottam meg), szerencsére megalapozatlannak bizonyult. Egyértelműen a nemzetközi piacot célozták meg, ha nem is mozsárágyúval, mert a Cure-Radiohead és a számos behatásból táplálkozó, mégis egyedi ekletikájuk, nem máról holnapra fog csordogáló érből patakká válni, ám hamar befűzték a velük 80%-ban első-randizó közönséget. Azt messze bizonyították, hogy nem távoli rokongyerekek, akiket Tiersenék a család kérésére vittek egy világkörüli turnéra. A doboson feszülő „ámbráscet hátán vigyorgó bálna” grafikával ellátott póló külön sort érdemel (sajnos a mozgó bazárban az ügyes gyerek rajzolta textilt szigorúan felnőtt áron igyekeztek értékesíteni).
Akikre ezek után érdemes lesz figyelni:
A várva várt főfogás meglepetésre iskolai ünnepélyeket idéző kórusként beszállt a srácok záró produkciójába vokálozni, ez az azonnali szimpátiát kiváltó mozzanat, aztán kiderült bevett gyakorlat, mert a furcsa pár felváltva adta vissza a kedves gesztust az est végéig.
Tavaly lemaradtam a Gödör-béli fellépésükről, sokan fanyalogva meséltek órási csúszásról és a lírai, csengő-bongó hangzás teljes hiányáról. Felkészülve érkeztem, számítottam rá, hogy a Dust Lane Tour gerincét valóban a friss album képezi. Minden elfogultságom dacára kijelentem, közepes korong, persze az általa felállított mérce szerint (nem elhanyagolható, hogy az alkotói folyamatot családi tragédiák sora kísérte, rövid időn belül elvesztette édesanyját és legjobb barátját).
Ez sem az A38, de a honi technikusok minden dicséretet megérdemelnek a hangosításért:
Sztárallűrökről, pihenő szobában ráérősen füvező zenészekről szó sem volt, egy makacskodó laptop késleltette a kezdést. A zenekar emblematikus figurája higgadtan mosolyogva nyugtázta, személyesen ellenőrizte az utolsó aljzatot is, nyakába akasztotta a gitárt és megnyitotta szívcsakráit. A számos frontembernél látott színpadi alibizés (állandó frissítők kortyolása, a hízelegve tört magyarsággal fecsegő vagy a kevesebb pénzért játszó tagok szólóit megtapsoló) helyett, szünetmentes, vegytiszta művészi alázatot kaptunk. A társait abszolút egyenrangú partnerként kezelő Yann mindenféle csinnadratta nélkül váltogatta hangszereit, bár nem zongorázott és a tangóharmónika is otthonmaradt, mégis könnyedén aggattam rá újfent a zseni jelzőt. Az Amélie-t szomjazóknak hegedűszólóban a Sur Le Fil felcsendült (ez a blokk kabala lehet nála, mert öt esztendeje is ugyanígy tálalta), a ráadásban grunge rock verzióba még egyszer visszakacsintottak a karrierfordító pillanatra.
Archív, de pont ezt és így játszotta:
Egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor fordult elő velem az, hogy egy cédé anyaga élőben karcosan jobban tetszett, mint a stúdióban előállított kristálytiszta verzió, de most ez történt. A hakni mellékízt kerülő, színpadon precízen létrehozott, csoda működött, kiragadott a cserepes szájú télből, amibe újra kilépve már nem bántam, ha arcomra fagy a mosoly. Nincsenek könnyek, találkozunk még.
Ez tényleg ott és akkor (telefonminőség):
[…] állandóan szólt a háttérzene, jóllehet Dave Gahan le sem lassított a hetedik sor előtt. Yann Tiersen zsenije előtt tisztelegtünk, míg Lady GaGa -t […]