Búcsú Bélától


A kultúriparnak mindig jót tesznek a megosztó figurák. Tarr, Che Guevara, Fluor Tomi. A mainstreameskedés egyenlő az akciós polccal, de a zorallakból blöffkirály vagy szent lesz.

A tarri miliő számomra a Kádár-rendszer poshadtvízszagú emlékképe. Az, mert én vagyok a befogadó, az én asszociációim működnek, nekem hiába mondja más, hogy pedig ez Auguste Comte pozitivizmusának újragondolása Lina Ramann Liszt-biográfiájának tükrében, ha egyszer számomra nem az. Újranéztem viszont az indavideón a Werckmeister harmóniákat (megkockáztatom, nem erre a felületre találták ki a sötét tónusú fekete-fehér képeket, bár azon se csodálkoznék, ha valaki szerint az öklömnyi pixelek valójában ornamentikus motívumokként hálóznák be az óriásbálna konténerét), ahol a portásnak való csókolommal köszönés, az omló vakolat, a baj-lesz-még-ebből, a penészes kenyér, mind annak a gusztustalanul kisszerű tekintélyelvűségnek, soha meg nem fogalmazott félelemnek, az élettől semmit nem várásnak lenyomatai, ami az én fejemben a Kádár-rendszer maga. Gondolt-e erre Tarr? Szerintem nem. Számít-e ez nekem, nézőnek? Legkevésbé sem. (Gondolna-e erre Kádár?-folytathatnánk, de hova.)

Az ilyen sorsok hungarikumabbak a télszaláminál, akkor is, ha londoni a férfi, ha torinói a ló. Ebből a szempontból az ismerős közeg, a tudjuk, miről van szó érzete, végső soron tehát a valódiság hitele kétségbevonhatatlan. Legfeljebb – botütést rónék ezért a szóért, de – stilizált. Olyannyira, hogy az a befogadás elé enyhén szólva akadályt gördít. Mert hiába táplálkozik a tőlünk karnyújtásnyira bűzlő nyomorból, az a közeg, hát konkrétan az életmű, ahol kivétel nélkül mindig mindenki sunyi tekintetű, rohadt fogú, fenyegetően lassan beszélő droid, aki akkor se lenne képes mosolyogni, ha fegyverrel kényszerítenék rá, vagy ha mégis, hát épp annyira őszinte, azt én egy idő után már nem hiszem el. És nem úgy, ahogy az E.T.-t nem hiszem el, hanem úgy, hogy ez az egy idő után, ez jelentse mondjuk úgy a negyedik ilyen filmet. És azon rég túl vagyunk. Az ember rosszkedvű és lassan múlik körötte az idő. Na bumm.

Gus Van Sant tényleg ciki?

Az elitista gittegylet mégis tíz körömmel ragaszkodik hozzá, hogy mindez egyedi és megismételhetetlen, ami csak olyankor visszatetsző, amikor elkezdik lesajnálni mondjuk Gus Van Santot, Tarr Béla tudvalevően nagy rajongóját. És ebben a kuruckodás ám a legkevesebb. Plágiumot ugyan nem kiáltanak, ők se gondolják, hogy Béla szabadalmaztatta a hosszú snittet, mint olyat, de felhúzott orral fikázzák az amcsit, aki szerintük a csukáját nem köthetné be neki. Pedig Gus Van Sant épp azt vette át és vitte tovább, amit érdemes; nem mondom, hogy továbbfejlesztette, azt mondom, hogy új színt vitt bele, pl. konkrétan színt, de nyilván nem ez a lényeg. Őt nem köti gúzsba a magyar közeg, nem ragad benne a disznóólban és az üvegvisszaváltóban, ellenben karakterei valóban élnek és nem csak referálnak az életre; neki elhiszem, hogy ezek az arcok létezhetnek akár a szomszédomban, már csak azért is kénytelenek vagyok, mert többnyire megtörtént eseményeket vesz alapul, lásd a középiskolai mészárlás vagy Kurt Cobain. Persze ilyenkor már ebbe is belekötnek: nem is úgy volt, miért motyog a csávó. Holott azt teszi, ami az élő kultúrának legtermészetesebb sajátja, és nem csak a sokat emlegetett posztmodern beköszönte óta, vagyis hogy önmagát formázza újra és újra, fura mód e saját anyagból szülve újdonságokat, s ezt a folyamatot ismétli folyton. Látszólag valahol itt nyer létjogosultságot a remake, hogy miért nem, abba most nem fogunk belemenni.

Blöff vagy magasabb szintű befogadás?

Tarr tehát, akárhogy is, nem egyszerűen viszonyítási pont lett a magyar filmművészetben, de kis túlzással egész nemzedék nőtt fel a bűvkörében. Az akár tíz-tizenkét percre nyúló beállítások precíz megkomponálása csak egy-egy kivételes lehetőségű/tehetségű fiatal alkotónak sikerült, a többiek megmaradtak annál, amihez nem kell ész, keresnek pár kamera előtt játékra alkalmatlan fapofát és kurva lassan, kurva nagy blöfföket passzíroznak a fogaik közé. Jellemző, hogy a kritika is inkább egy jelenséghez közelít, mint konkrét alkotásokhoz; ha valaki fiatal blogger, még nagy hévvel kiált meztelen királyt, nagyvonalúan nem véve tudomást róla, hogy tényleg kell némi érettség az ilyen formanyelv tolerálásához, de ennél semmivel nem jobbak azok a vakon követők, akik vallásos áhitattal értekeznek azon, hogy akkor ez itt látszólag semmi, pedig valójában a minden, de a minden is a semmi. És amikor végképp fogalmuk sincs, hogy mi történik a vásznon, vagy sokkal inkább, hogy miért is nem történik semmi, na olyankor jönnek elő az engedd, hogy magába szippantson a meditatív hangulat típusú lózungok, amelyektől a Budapest TV összes képernyőn gyógyítója megnyalja a pakli kártyáját.


Vigyázzál, miket írsz, kisgyerek…

Berlin felett az ég

Tarr Béla A torinói ló berlini kitüntetésének átvételekor nem szólt egy szót sem, erről megint lehetett beszélni, hogy előtte bezzeg ki tudta nyitni a száját, amikor nem kellett volna, de nem ez a lényeg, hanem hogy abszolút igaza volt abban, nem a díjak szabják meg egy művész értékét. Illetve a piacit, azt igen, a jegyeladásnak nyilván az sem mindegy, hogy ez Tarr utolsó filmje rendezőként. Nem volt mindegy a zsűrinek sem, ami nem azt jelenti, hogy A torinói ló nem lenne elég jó a díjhoz, hanem hogy a díjakat az ilyen rongyrázó fesztiválokon nem ezen a síkon ítélik. És Tarr Béla tudja ezt. Szóval a filmnek relatíve komolyabb nézőszámot jósolok itthon, az ilyesmit látni kell, főleg, mert a Tarr-filmekről szóló diskurzus témája időnként a diskurzus maga, ugyanakkor egy szint felett legalább is illik megnézni, amiről aztán osztjuk az észt a kávéházban. Ezzel együtt a kritika nem nagyon tud mit kezdeni a filmekkel. Vagy a fentebb már leírt érzelmi politizálás megy, vagy lehetőség szerint palástolva ugyan, de végeredményben a „mittudomén” köré írt gondolatok alkotják a felelősséggel megírt cikkeket. De az ész nélküli nekimenésnek most per pillanat nincs szezonja. Mostanában a szerkesztők visszadobják a cikkeket, mondván, nem értette meg a szerző, mert a Guardianban nem ezt írták. Kicsit be vagyunk szarva, hogy itt már nem elég a Randiguru kritikájánál használt eszköztár, beégni meg nem kéne. Gyors példa még az index.hu, ahol rögtön dupla kritika olvasható A torinói lóról általam két kedvelt szerzőtől; Gőzsy Kati elmondása szerint miután elfogadta, hogy sem ok-okozati összefüggés, sem akció nem lesz, elkezdte élvezni a filmet, míg Valuska László egyenes odáig megy, hogy „precízen elkészített film, aminek értékelése lehetetlen a jó-rossz tengelyen”.

Mondjuk ki: nem tudjuk, mi van.

Tarr Béla stílusát tényleg olcsó bulvárkodás volna parasztvakításnak nevezni, ellenkezőleg, a legszebb bizonyítéka, hogy a művészet nem tudomány, nem kell megérteni. Igaz, innen közelítve még az érzelmi politizálás is adekvátabb, mint egy Mit jelent ezen a képen a lónak a fasza?-kérdés köré szervezett vitaest a Szimplában.

Én nagyon örülök, hogy van egy Tarr Bélánk, akinek a filmjei az elmúlt években hol beszippantottak, hol ámulatba ejtettek, hol kiborítottak, hol megtanítottak, hogy minden ikonnak neki lehet menni, ha mást gondolunk. De leginkább tágították ismereteimet a művészetek szerepéről, fontosságáról, működéséről. Az ő nemzetközi reflektorfénybe kerülése pedig lehetőséget adott szélesebb körben megértetni, mennyire sokféle dolgot jelent a film ahhoz képest, amit a multiplexben gondoltunk 18 évesen. Hiányozni fognak a munkái, ezzel együtt, ha tényleg az ő visszavonulása szükséges hozzá, hogy a magyar szerzői filmesek körében kimenjen a divatból a szürke vidéki kocsmabelsők félreértett romantikája, sajnálattal, de elfogadom.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk "Hiába menekülsz, hiába futsz... "
Következő cikk Ricsi nem mozdul

2 hozzászólás

  1. 2011. június 15. szerda

    […] a 15 másodpercnyi hírnevet, George Lucas gyermeke még nekünk is fialt. Peregtek a kockák, megzaboláztuk Bélát, lebuktattuk Tarantinót, fülön csíptük a a filmszakmában bujkáló […]

  2. 2011. július 5. kedd

    […] Gyulai „Skip” Gábor bűntudatunkat enyhítve, most hatalmas tettet vitt véghez. Tarr Béla gépészgyilkos 7 és fél órás filmeposzát 1:38 másodperces előzetesbe sűrítette, szigorúan […]

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..