Happy Birthday to Martin L. Gore!


1985-ben ezen a napon a rákospalotai Volán-pályán zengett a Happy Birthday Martin Gore tiszteletére. Énekelt már németül feldolgozáslemezén, DJ-zett több alkalommal, idén pedig a Motor egy dalában működik közre. És erről mind van videónk is!

A portréírás legunalmasabb felütése, hogy ekkor és ekkor látta meg a napvilágot, de szerencsére erre most nincs szükség, hiszen eleve a cikk apropója, hogy ma 50 éves Martin L. Gore, a Depeche Mode ikonja. Ilyenkor ha az ember nem akarja kimásolni a wikipédiát, akkor elkerülhetetlenül érzelgősködése megy át, főként saját emlékeit citálva a születésnap kapcsán. Próbálok rálelni egy harmadik útra és azt hiszem, ez magának a zenei produktumoknak a vizsgálata lesz. Azt gondolom ugyanis, hogy látszólag egy egy emberért (illetve egy zenekarért) rajongani valahol értelmezhetetlen, ha csak nem vagyunk tinik, akiknek még szükségük van a bálványokra. És ilyenkor nem veszünk tudomást arról, hogy a bálvány maga esetleg bunkó, szenvedélybeteg és befingik a szálloda liftjébe. De valójában ez sosem derül ki, hiszen csak egy a média által sugárzott képet látunk.

Ám a zenei teljesítmény, a konkrét számok, esetleg egy-egy melódia vagy csak egy sor a dalszövegből már megszületésük után közvetlenül elszakadnak az alkotótól és tőle függetlenül léteznek. A Master and Servant, a Freestate, a Walking in my Shoes mind olyan, ma már Martin L. Gore személye nélkül is létező részei az életünknek, amelyekért már az infantilizmus árnyéka nélkül is lehet és érdemes is rajongani. No de azért mégis csak a ma 50 éves zseni az, akinek köszönhetjük őket.

Azt ugye a legtöbb Depeche Mode-rajongó számára tudvalevő, hogy az első album után pattanó zeneszerző Vince Clark helyét tulajdonképpen kényszerből vette át Martin. Ezen a ponton még nem igazán volt más lehetősége, mint folytatni a megkezdett utat, vagyis a kora-nyolcvanas évek szintipop-hangulatát. Ugyanakkor a második, A Broken Frame album már nélkülözi a Just Can’t Get Enough rágógumidallamait, Gore e helyett egy jóval komorabb tónussal áll elő. Majd megérkezik Alan Wilder, a stúdiózseni, ami pedig egy bő évtizeddel később kulminálódó dilemmának is megágyaz: vajon mennyit érnek a Martin Gore álmodta dallamok és szövegek a nyers ötleteknek a végső hangzását kidolgozó Wilder munkája nélkül?

Nem fogok most végigmenni a lemezeken egészen a legfrissebb tripla remix-albumig, nyilván fellelhető olyan poszt, amelyben már kivesézték ezt a témát. A vége úgyis az a konklúzió volna, hogy a Depeche Mode Gahanestül, Gore-ostul sőt Corbijnostul olyan, amilyen.

Egy slágert emelnék csak ki az életműből, az egyik emblematikus Depeche Mode-himnuszt. 1989-ben jött ki – az elektromos gitár későbbi hangsúlyosabb jelenlétét előrevetítő – Personal Jesus, amelynek értelmezése azóta is egy kedvelt időtöltése a rajongóknak. S hogy a dal mennyire többrétű, arra a legjobb példa, hogy Johnny Cash és Marilyn Manson egyaránt feldolgozta (és egyik sem paródiából), holott kijelenthető, e két úriember meglehetősen különböző ideológiai álláspontot képvisel, kivált ha a vallásról van szó. És hát az alkoásoknak vaalhol mégis csak ez volna a dolguk: előhívni az emberből valami egyedit, amit senki más nem érez, akkor sem, ha negyvenezren vannak a stadionban.

Ez itt a country-ikon déli, vallásos meggyőződésű interpretálása…

…és egy egészen friss promó a Dexter 6. évadjáról Manson PJ-értelmezésével aláfestve:

http://youtu.be/RsvGslI_KcM

A Depeche Mode sokáig egy nem feltétlen komolyan vett zenekarként volt ismert, sőt hazájukban, Angliában népszerűségük sosem ért el olyan szintet, mint a világ egyéb részein, például Kelet-Európában. Nekünk, magyar rajongóknak kedves emlék (akkor is, ha fiatal korunk miatt nem is lehettünk még jelen), hogy 1985-ben ezen a napon épp Budapesten léptek fel és a rákospalotai Volán (ma REAC)-pályán zengett a Happy Birthday.

A sikert időnként azzal magyarázzák szakértők, hogy – dacára a nevüknek – sosem próbálták meg követni a divatot; ami egyébként konkrétan egy zsurnaliszta sablonmondat és nem is feltétlenül igaz. A változás Martin Gore dalszerzési szokásaiban szépen követhető, sőt az 1993-as Songs of Faith and Devotion kapcsán többen a U2 érthetetlen koppintását kérték számon rajta, talán kicsit rosszindulatúan. De a gitár fokozatos térnyerése, ugyanakkor az elektronikus hangzás – a rendelkezésre álló technika fejlődésével együtt végbement – változását nem lehet nem észrevenni; aki ugyanazt a Martint hallja a Construction Time Again (1983) és a Playing the Angel (2006) lemezen, az hazudik. Az tény, hogy egy percig sem darálta be őket a mainstream (mint ahogy például a Queen anno készített egy komplett diszkólemezt), ehelyett megengedték, mert a 2000-es években már megengedhették maguknak az újabb és újabb kísérletezéseket. Így született kedvenc dalaiból (ügyelve rá, hogy egyik sem egy klasszikus megasláger) feldolgozásalbum (a Counterfeit EP még 1989-ből és annak folytatása 2003-ban).

Valamint így kezdett el foglalkozni DJ-zéssel, persze ekkore sem a Coco Jumbót keverve a strandon.

Legutóbb pedig a Motor vendégeként vett részt a Man Made Machine c. tracken, jelen állás szerint ez a legfrissebb felvétel, amin hallhatjuk.

http://youtu.be/O-TuqmOtwt4

És ha minden igaz, 2012-ben lesz új Depeche Mode album is, legalább is Andy Fletcher állítólag erről beszélt egy interjúban. Szóval Martin Gore 50 éves lett, ezzel talán végképp kiírva magát abból a körből, akiken budapesti expornósok csüngnek, de már réges régen belépve egy sokkal exkluzívabb körbe, az egyetemes könnyűzene legnagyobb hatású dalszerzői közé. Isten éltesse!

A végére egy videó a Depeche Mode 2010-es budapesti vendégszerepléséről:

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Hollywoodban sok az állat
Következő cikk Elfeledett zsenik (7.) - Gégé, az intelligencia csodája

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..