Írta: Prof. Frankenstein Géza, filmsebész
Pedro Almodóvar új filmje csodálatos alkotás. A legszebb mozgókép, melyet a szeretteitől elszakadni képtelen emberről készítettek, aki halált megvető, mit megvető, kigúnyoló (!) bátorsággal fordul szembe a földhöz ragadt szakmabeli véleményekkel. Hátravaxozza haját, legszebb fehér ingére és tolakodóan drága nyakkendőjére vakító köpenyt húz, lerázza ráncait, előkapja Isten kezével irányított szikéjét, besétál szerényen berendezett luxusvillájába és így váltja valóra mások által ostoba módon gyógykezelendőnek titulált vágyait. Pedro előtt nem volt még ember, aki ilyen költőien és gyengéd kezekkel vezetett minket a felismerés felé, hogy igen barátaim, nincs olyan égő szitu, amelyen ne segíthetnének high-tech emberkísérletek, szóval a nagy műgonddal kieszközölt tudományos forradalom.
Antonio Banderas fürge ujjai a lehető legjobbkor váltják valóra vágyaink szabásmintáját, mert olyan korban élünk, amikor senki sem mer kibújni a saját bőréből, de ha mégis, hát biztosan nem szó szerint. És ez nagy baj, XXL-es baj, ugyanis ha van üzenete a Bőr, amelyben élek című, már most klasszikusnak számító remekműnek – és hogyne volna –, akkor az bizonyosan legalább annyi, hogy ha jót akarunk magunknak, ne várjuk meg, amíg valaki elhozza nekünk egy tökéletesre fejlesztett 3D-s videojátékkal, hanem kreáljunk magunknak hús-vér kielégülést. Az elborzadva fintorgó nyárspolgárokra csak legyintsünk, esetleg lőjük őket halomra, elvégre a legnagyobb zseni arról ismerszik meg, hogy nem érti meg senki, még az édes jó anyukája sem.
A spanyol direktorok leghíresebb (ön)diagnosztája tudja, mi kell nekünk. És nem szégyenkezik, hanem mediterrán, almodóvaros színekkel kirakva, vonósokkal a háttérben megint (sőt, most igazán!) megmutatja, mi a szerelem, mi a bosszú, mi a szépség… És hogy mi a fenét képzel, aki azt gondolja, hogy mindennek van határa. Mert van olyan, aminek nincs, például a tudásalapú találékonyságnak, ami a legtragikusabb melodramatikus helyzeteken is átsegíti az arra érdemes, vállalkozó szellemű “delikvenseket”. Legalábbis egy ideig biztosan. Úgyhogy, drága barátaim, ne adjuk fel, amíg ilyen történetek vannak, tényleg a remény hal meg utoljára – ám ha esetleg túlzottan igyekezne előbbre tolakodni, a magunk módján feltámasztjuk őt is. Köszönjük, Pedro!
(Ui: Aki meg nem ért velem egyet, és pont hogy túlméretezett társadalomkritikát lát bele a filmbe, azt kizárjuk a Kamarából, valamint örök életre letiltjuk az előfizetését.)
Nekem nem tetszett annyira, társadalomkritika persze hogy nincs benne, van viszont egy csomó felesleges thrillerkedés, horrorkodás, és ebben az, ami az egészből lényeg: elsikkad. A lényeg pedig, szerintem, az Almodóvartól megszokott férfi testben élő nő/női testben élő férfi, és az ezekkel létesíthető szexuális és érzelmi kapcsolatok mifenéje lenne. Vagy mi. Túl sima, és ad absurdum, túl illedelmes ez a film Almodóvartól.
Világos, viszont ne feledd, a többségnek ez egy extravagáns horrorszerűség, vagy jó esetben az is lehet. Az illedelmesség ez esetben talán világosabb fogalmazást is jelöl, és a hatásos műfaji ügyeskedések erősíthetik az egyébként nem Almodóvar-nézők figyelmét. Nekem ez egy szimpatikus kompromisszum. Persze, hogy nem a legjobbja, de ha nem ő csinálta volna, könnyen lehet, hogy most új zsenit kiáltanánk. Mert a perverz oldala durván működik és dekódolható.
Na ez az: nekem nem világos, sőt, éppen kicsit katyvasz. Már, műfajilag, de narratívájában is. 🙂
De azt mondom: ide nekem azt a filmrendezőt, akinek ILYEN a legszarabb filmje! 🙂