The Beaverheart


Ha Mel Gibson kvázi rehabilitása volt a cél, bár kérdéses, hogy a színész-rendező erre igényt tart-e, akkor tulajdonképpen jól sikerült A hódkóros. Más miatt nem vagyok képes a szívembe zárni, ami különösen furcsa érzés, ha egyébként egy alkotás valahol még jónak is nevezhető.

Walter szegénykém szar passzban van. Nincs ezzel egyedül, még azzal sem, hogy a kötelet választaná, bár nem teljesen világos, mi juttatta idáig. Mert üzletek, kapcsolatok, bizony tönkremehetnek, ilyenkor kérem, nincs mit tenni, túl kell élni, valahogy. És Walter mielőtt megtenné az utolsó lépést a mélybe zuhanás felé, egy hangot hall, amely visszarántja őt áttételesen az életbe, akkor ott konkrétan csak a korláton innenre. A hang őbelőle jött, bár nem egészen skizofrénia, ami hatalmába kerítette. Inkább a tudattalanja küldött üzenetet, adott mellé egy társat, még ha csak egy plüssállat képében is. Ez a műhód lesz Walter saját bejáratú megmentője, Hulkja, Pókembere, Barack Obamája, mert ahányszor mondanivalója támad a világ felé, amely annyiszor arcon csapta és magára hagyta, alteregóját szólaltatja meg, énjének egy életképesebb, energikusabb felét. Más kérdés, hogy a mindennapokban, teszem azt egy családi vacsoránál ez nem mindig problémamentes.

Szeretném A hódkórost olyan kapuzárási pánikkal, depresszióval vagy bármilyen az egyén csak-azért-is attitűdjére építő sztorikkal összevetni, mint mondjuk az Amerikai szépség, tehát ahol a főhős minden követ megmozgat, hogy összerakja szilánkosra vert életének dirib-darabjait. De az ilyen analógiák hamisak lennének, mert bár klasszikus értelemben vett happy end ugye Kevin Spacey-t sem szabadítja fel, de csak megmutatta, hogyan érdemes élni addig, amíg erre lehetőséget adnak. Mel Gibson, illetve inkább a rendező, Jodie Foster ellenben azt mutatja, hogyan nem érdemes. Alakult ki némi vita arról, hogy az ilyen mértékű „őszintesége” a filmnek tulajdonképpen nem inkább előnye-e, mint hibája. Én ezzel nem tudok sajnos egyetérteni, pedig még Lars von Trier „terápia-mozijainak” is megértem a létjogosultságát. A hódkóros a szememben egy anti-terápia, bár elfogadom, hogy lehet olyan olvasata, amely másképp gondolkodik. Hiszen azért művészet, hogy legyen neki többféle, olyan értelmezése is, amelyre elemző csak nagy magabiztossággal és gőggel mondhatja, hogy „hibás”. Mert hát hogy lehet egy olvasat rossz?

Ennek ellenére azt mondom, Krisztusnak fel kell támadnia, ha nem teszi, ott ette meg a fene az egészet (vö:  A test Antonio Banderasszal). Waltert pedig keresztre feszíti az élet, és mi sajnáljuk. Nincs bestseller.

u.i.: na tessék, most olvasom, hogy Fáy a Népszabadságban is az Amerikai szépségre asszociálna, de szerinte se lehet.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Heti Elmebeteg filmajánlója
Következő cikk A legújabb 9/11 doku

1 Comment

  1. Avatar
    leila
    2011. szeptember 11. vasárnap

    Harman vagyunk, en is az amerikai szepseggel probalkoztam, de kb annyi koze van hozza mint michael cera jean paul belmondojanak a jatszd ujra, sam!-hez.

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..