Mintha Dürrenmatt sötét világába csöppentünk volna Baran bo Odar filmjében. Hiszen igazi krimiről van szó, van gyilkos és van áldozat, és végül kiderül minden, ám a nézőnek nem sok perc jut a katartikus örömből, mielőtt elhatalmasodna rajta valami kesernyés melankólia. Mert nincs föloldozás, mert az ember, ha lehet, még kiábrándultabban lép majd ki a moziból a külvilágba, azzal az ijesztő kérdéssel a gondolataiban, hogy vajon mit rejtenek az elsötétített ablakok a sokemeletes toronyházakon, hogy vajon mi folyik a megannyi zárt ajtó mögött megbúvó elsötétített szobában, hogy miféle szörnyszülöttek élnek a gondosan lenyírt kertekkel körülvett nett kis társasházi lakások precízen berendezett nappalijában? A film végén a kamera ráközelít a bezárt ajtóra, a merev, mozdulatlan kilincsre, és aztán megáll. Nem gondolkozik el, csak bemutat. Ezt teszi mindvégig. Rengeteg nagytotál, talán egy-két second plán, de közeli egy sincs. A rendező bravúrosan pszichologizál, mert semmit sem akar lenyomni a néző torkán, nincsenek előítéletei, de még csak ítéletei sem: azt mondja, a tanulságokat vonjuk le mi magunk.
Emberi sorsokat, vagy inkább emberi reakciókat mutat be a film, ha nem lenne egy, a feszültséget folyamatosan fenntartó dramaturgiája és egy csavaros sztorija, akár dokumentumfilm is lehetne, olyan sallangmentesen meséli el például, hogy hogyan lehet élni azzal a tudattal, hogy egy őrült megerőszakolta és megölte a lányunkat 23 éve, ám sosem tudjuk meg ki volt az, és hogy miért tette. Hogy meddig lehet elmenni a gyászban és abban a rettenetes elhatározásban, hogy egy szeretett lény elvesztése után magunk is tulajdonképpen megszűnünk létezni, hogy szándékosan nem lépünk túl a tragédián. Ezeknek a sorstöredékeknek a tükrén át nézve igazából végül éppolyan szerencsétlennek látjuk a halott feleségét elengedni nem tudó, zaklatott rendőrt, mint a betegségével szembenézni képtelen, öngyűlölő pedofilt. A szereplők önmagába zártsága, saját, belső lelki tusájuk a néző számára sajnálni való, olykor attól függetlenül is, hogy pozitív vagy negatív szereplőről van-e szó. Aztán ott van a gyilkos, aki nem bűnhődik és nem szenved, aki nem képes mások szenvedését sem átérezni, épp ezért riasztóan magányos, de épp ezért bármire képes is. A Néma csönd egy gyönyörűen fényképezett nagyszerű lélektani krimi, tele mély gondolatokkal, remek színészi alakításokkal, és egy olyan erőteljes atmoszférával, mely még napokkal a vetítés után is hatással van a nézőre.
No Comment