Melankólia – kritika


Ha biztosan tudjuk, hogy kikerülhetetlenül közeleg a világvége, eszünkbe ne jusson Lars von Trier-filmekkel tölteni az utolsó a Földön töltött napjainkat.

Valahogy én most kezdem megszeretni Lars von Triert, amikor mindenki más épp elfordul tőle, de ebben nincs semmi kivagyiság, így alakult. Az agyonszapult Antikrisztus szerintem zseniális film, még ha maga az a sokat emlegetett öncsonkítós rész valóban felesleges és túlzás is. A Melankólia pedig csak abban az értelemben viszi tovább a hangulatot, hogy az ott látott depresszió szál tovább egy másik hősnőre, de ezúttal nem kell eltakarnunk a szemünket, sőt. Éppenséggel most Kirsten Dunst meztelen mellét csodálhatjuk a holdfényben fürdőzve, és nagyon szeretném most megindokolni, ez miért nem öncélú PR-villantás, hanem releváns művészi kifejezés, de nevezett keblek láttán szerintem felesleges magyarázkodni.

De hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának, hiszen van itt annál összetettebb megfejtenivalónk is. A mozi ugyanis egy szerintem csudaszépen megkomponált CGI-áradattal nyit, amelyen az emberiséget sújtó két legnagyobb lehetséges katasztrófa, egy gyilkos meteor és egy nő képét látjuk felváltva operaáriás dagályossággal, a nyitányhoz hasonló képsorokat hamarosan Terrence Malicktól fogunk látni Az élet fájában, csak ott háromszor ennyi ideig. Aztán az égitest annak rendje és módja szerint becsapódik, eljött világ vége. Ezzel a poén látszólag le van lőve, mert nyilvánvaló hát, hogy hőseink, sőt a bolygó utolsó napjait láthatjuk a vásznon a következő két órában – viszont akkor van-e súlya annak, hogy az anyós cikit csinál az esküvőn, vagy hogy bedől-e a görög állam? Ha eleve mindennek vége. Ugye értjük a dilemmám?

A Melankólia egyébként az említett antreét követően két egyenlő részre bontott kézikamerázásba torkollik, hogy azért mégse feledjük el, ki is a rendező. És akkor tényleg nem tehetünk mást, mint félretesszük azt, amit mi tudunk, de a szereplők nem, és figyeljük, hogyan bomlanak ki az egyes jellemek a lakodalom stresszfolyamának kellős közepén. Charlotte Rampling figurája mitől ilyen antiszoc? Mert a John Hurt alakította exférje egy kurvapecér? És kicsi lányuk ettől lett elkerülhetetlenül depressziós, vagy minden PR-os így jár az esküvőjén? Ezután a második félidő már a nővérről, az Antikrisztus csiklógyilkosáról, Charlotte Gainsbourgről szól, aki ezúttal jóval összeszedettebb és kíméletesebb mind önmagához, mind a környezetéhez. Ellenben itt kerül át a hangsúly a tényleges katasztrófára, még ha a nő nevét viseli is a fejezet.

Ilyesformán a Melankólia névre keresztelt és feltartóztathatatlanul közeledő égitest egy nem éppen agyonbonyolított metafora is egyben, bár továbbra sem vagyok biztos benne, hogy ép elme szülte ezt a katyvaszt. Ami sajnos jóval unalmasabb lett, mint az Antikrisztus, és egyáltalán nem a horrorisztikus részek hiánya miatt. Így bár azzal kezdtem, mostanában kedveltem meg csak igazán Lars von Triert, furcsa módon ezt a munkáját alig tartom érdemesnek arra, hogy még egyszer visszanézzük. Ki tudja, mikor csap be a Melankólia, addig tölthetjük az időt hasznosabban is.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Narrátor minden szava aranyat ér!
Következő cikk Justintime! - Lopott idő

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..