Shrek után is van élet
A Csizmás, a kandúr önmagában nem olyan rendhagyó ötlet ám, hiszen egy mellékkarakter nem várt – vagy netán épp hogy csendben már az elején bekalkulált? – sikere szüljön bátran spin-offot, sose azt nézze az ember, honnan jön a szórakozás, örüljön, hogy van. Na de hogy a pixisből kiesett albínó Kinder tojás legyen a tettestárs, azért az már-már a pszichedelikus hetvenes évek legszebb képzavarait idézi. Baromi nehezen barátkoztam ám meg vele, valahogy az ilyen puffadt napközis fickók a zsíros pofájukkal nekem nem passzolnak egy családbarát rajzfilm karakterbibliájába – aztán eszünkbe jut, hogy itt egy a Shrek-vonalból indult vadhajtással van dolgunk, aminek pedig épp az az origója, hogy semmi nem olyan benne, mint a Disney-alkotmányban.
A főhős ennek ellenére továbbra is Garfield legfőbb riválisa, a szőrös mellkasú latin, aki után minden cicamica miaúzva nyalja le a szája szélén hagyott tejet. A Csizmás, a kandúr számomra kicsit életet lehelt egy már elég beteges (vagy betegesen túlpörgegetett) zsáner tüdejébe, és nyelves Csipkerózsika-csókkal ébresztette azt fel. Nem megyek a világ ellen, tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi évek elsősorban 3D-vel stuffolt animációi, amilyen görcsösen igyekeztek valahogy újat mutatni technikai téren, s hagyták sufniban mindazt, ami igazán lelket önt egy grafikai truvájba, többnyire a tervnek megfelelően kaszáltak is.
Hogy én mégis hosszú idő után először tudtam igazán örülni egynek, ahhoz kellettek olyan eredeti ötletek, részint a karaktereink köré épült szituációs poénok, részint az ismert mesehősök kifigurázása terén, amelyeket legutóbb az első Shreknél tapasztaltam. Mert míg azokat a figurákat sajnos unalomig futtatták, addig a Csizmás, a kandúr egyáltalán nem kacérkodik „cameóval”, vagy izzadtságszagú utalással a franchise-ra. Persze, hogy eredetiségről aligha szólhatunk, ha egyszer az ogre kalandjaiból nőtt ki és annak legjobb pillanatait idézi meg, ugyanakkor emlékezzünk, hogy utóbbi még maguknak a Shrek-folytatásoknak sem mindig sikerült.
No Comment