Egy kivételével csupa amerikai kommersz – de én már csak ilyen kommersz csávó vagyok. Vagy az lettem. Kit érdekel. (És még nem láttam az Életrevalókat.)
A félszemű
Western. És Jeff Bridges a címszereplő. Többet nem is akarok beszélni róla. Annyit talán mégis, hogy Coenéknél még a nyál is kígyóméreggel van átitatva, ettől aztán úgy hatódtam meg, hogy nem kellett a hátam mögé nézni, ki röhög rajtam éppen. Remekmű – és nem, nem jutott eszembe közben John Wayne.
X-Men: Az elsők
A mutánsokat ikszedszerre is imádni fogom, ezt meg még azért is, mert annak ellenére, hogy itt aztán tényleg minden ugyanaz másképpen, az a másképpen jól állt neki. Nekem meg jólesik látni, hogy van egy franchise, amit a genetikailag erre kódolt hollywoodiak se tudnak szétbarmolni. A retrózásért meg külön pont: mit csináljak, gyenge vagyok, bírom az ilyesmit nagyon.
Super 8
Itt meg mindent a retró vitt, elvégre ez volt az alapötlet. Ha egyszer apa leszek, remélem, nem röhög majd ki a gyerek, mert valamikor elhittem: a földönkívüliek és az emberek közötti párbeszédben csakis a BMX-es kiscsávók képesek értelmesen közvetíteni. Poszt-Spielberg, poszt-nyolcvanas évek, poszt-minden. Majdnem bőgtem rajta. Jaj, sose lesz már Donald rágóm.
Vasököl
Leírtam itt is, hogy miért: csak. Annyit még hozzátennék, hogy harmadszorra is szerettem, ahogy nem vettem észre benne a reklámokat, meg hogy Hugh Jackman papírízű apáskodása megdobogtatta a szív alakúnak titulált, nem tudom mimet. Robotok gyaknak benne, és a végén győz a szeméttelepre dobott példány. Meg a szeretet.
Az élet fája
A mai napig emlékszem, hogy milyen volt az a ház, ahova ’86-ban költöztünk apámékkal. Mármint most már emlékszem a veranda minden repedésére. Mert a nyilván nem normális Malick eszembe jutatta. Az egész gyermekkoromat. Ja, vannak benne dínók is, meg teremtés, akarom mondani TEREMTÉS. De arra nem emlékszem, úgyhogy az csak simán tetszett. A többi viszont a legmélyembe hatolt.
No Comment