Alter nénik, popper bácsik


Régi tervünk válik valóra, amikor végre elkezdünk zenekritikákkal is bombázni titeket, lehetőleg azon túlmenően, hogy én épp voltam egy Depeche Mode-koncerten. A paletta színes, bátran véleményezzetek és adjatok támpontot, milyen stílusok, zenekarok újonnan megjelenő albumjaira vagytok inkább kíváncsiak!  Írjatok kommentet akár itt, akár a Facebook-oldalunkon, de az e-mail-fiókunk is tárva nyitva. Terveink szerint egy-egy ilyen posztban rendre három lehetőleg friss lemezt kritizálunk meg jól, lássuk az első eresztést:

Kiscsillag: Néniket a bácsiknak!

Azok a fiatal harmincas ügyvezető igazgatók, akik anno még maguk is hordtak hosszú hajat, de a csajokat sosem ők vitték haza Rocktogonból, s ebből leszűrték a tanúlságot, a mai napig Lovasi dalszövegeire bólogathatva szedegetik fel a számukra megmaradt lázadásmorzsákat, ezzel tartva úgy ahogy egyensúlyban a mentális állapotuk, mielőtt azt végzetesen felfalnák a pps-prezentációkba öntött marketingtervek. Bandi mindenkori alkotásainak társadalmi haszna tehát nem kevés, mert a korábban lealternatívozott közegen messze túlmutatva nyújt szellemi táplálékot, még ha akaratlanul is. Ezt úgy általánosságban írom, mert amúgy a Kiscsillag Néniket a bácsiknak című lemezét hallgatva egyelőre egyik trackben sem látom magunkat, amint húsz év múlva könnyes szemmel énekeljük a búcsúkoncerten. S bár Lovasi nyilvánvalóan húsz elétett szóból is jobb dalszövegeket ír álmából felrázva, mint a mai magyar nyelvű könnyűzenészek döntő többsége, sokadik hallgatás után is csak egy-egy sor ugrik be az albumról. Azt hiszem az Igen, uram, és a Gyors autóval a csúcspont, előbbiben a zene is nagyon megfogott, holott azok általánosságban még mindig épp annyira vannak kitalálva, hogy akár húsz évvel korábban is íródhattak volna. És mégis, az olyan zenész barátaim, akik másfél hetet görnyednek az effektek felett egy kurva hang csiszolásával, ugyanúgy ezeket a számokat hallgatják az autóban. Hozzáteszem, az Elég a maradék vonósai kicsit zavarba hoztak, főként mert egyáltalán nem tűnik ironikusnak, viszont a helyén van. Na ja, nem kell minden értenünk, a művészet nem erről szól.

Pet Shop Boys: Format

Az 1995 óta felgyülemlett B-oldalakat szedte össze egy duplaalbumra a Pet Shop Boys, amíg el nem készítik az új sorlemezt, az olyan ősz környékére várható. Nagy közönségsiker az ilyen kiadványoktól ritkán várható, hiszen már nevükben magukban hordozzák a másodosztály árnyát, még ha a megvetekedett rajongók pontosan tudják, erről nem feltétlenül van szó. Illetve néha azért mégis. (Vö: csak DVD-n megjelent filmek.) Mivel 1995-től kezdjük a pásztázást, sok minden megtalálható a dalokban mindabból, ami miatt rühelltem a ’90-es évek popzenéjét, de mint a másnapos szart, a kamu csattogó szintiktől a visító fekete női vokalistáig, aki nem is mindig szavakat üvölt, csak mint akit épp nyúznak. Az instrumentális (ebben a műfajban?!) In the Night 1995-t például örökre el kellett volna felejteni, nem újra kiadni. Ám rögtön utána a Betraeyed viszont elég érdekesen kacérkodik a triphoppal, ami Neil Tennant náthás eunuch hangjával keverve inkább izgalmas, mint komikus. A The Ressurectionistnél viszont megint azt hittem, átkapcsoltunk a Muzsika TV-re, ahonnan a Házibuli Attilával hangjai szűrődnek át a szobámba, míg az Elton Johnnal duettben felénekelt In Private egy rendkívül kínos meleghimnusz. Az igazán jó dalok sorát erősíti ugyanakkor többek között a Blue on Blue, amely már keményebb, sötétebb tónusokat üt, erőszakos beat-ekkel, nagy kedvencem lett egy pillanat alatt! A Party Song radikalizmusa megint csak idegennek tűnik a Chris Lowe-tól megszokott alapvetően popos világtól, míg a We’re All Criminals Now-ra már felszabadultan táncoltam a kisszobában. A kezdeti értetlenségem után tehát csak eljutottam odáig, hogy ha kidobálnánk a dalok felét egy a zenekart nem ismerő számára simán eladhatnánk Greatest Hits albumként is.

http://youtu.be/FDPZtCeyRJQ

Rúzsa Magdi: Magdaléna Rúzsa

No nem fogunk ám lemenni odáig, hogy Megasztárokról írjunk, de vallom, hogy Rúzsa Magdi igenis megérdemel minden figyelmet, mert az egyedüli a magyar kereskedelmi tévé kreálta évtizedes mezőnyből, akire tényleg lehet előadóként gondolni. Egy baj van vele, piszok rossz dalokat írnak neki. Az új (színházi előadással együtt megálmodott) lemez koncepciója viszont még ennél is rosszabb, ugyanis feldolgozásokat énekel benne, de azokat szolgai módon lemásolva, az újragondolás, áthangszerelés, egyáltalán 2012-kompatibilitás legkisebb igénye nélkül. Már a kiindulópont is kétségbeejtően vérszegény: Geszti beírta a google-ba hogy milyen dalok szólnak a búcsúzásról, zsebkendőlobogtatásról, majd markánsabb szelektálás nélkül kicopy-zta a címeket és átküldte az énekesnőnek. Kábé így tudom elképzelni, máskülönben mi a ferde faszt keres egy albumon a Surda-féle Adio, a Cindy Laupertől ismert Time After Time, de legfőképp a Gary Jules Mad World-je, utóbbi magyarul? Úgy, hogy a “Happy Birthday” sor benne marad eredetiben??? Melyiknek jutott ez eszébe? Edit Piafot ráadásul háromszor is megidézzük a lemezen, ami elég arra, hogy mint a véres kardot felmutassuk, Rúzsa Magdi micsoda elődöknek is lehet méltó utóda, de mondom, az eredeti dalok egy-az-egyben történő feléneklése teljesen indokolatlanná teszi a lemez elkészítését. Plusz belerőltették saját dalként (az is egy horvát feldolgozás amúgy) a Gábrielt, ami sehogy nem illik még ebbe az elcseszett tematikába se, viszont épp ez a rádióban futó slágere. Oké, A száj, a szem, a kéz-re összeszorult a torkom, mert nem végtelenül banális, mint előadni mondjuk a Je ne veux pas traveiller-t. De egyébként ez az egész így házibulis karaoke, ez így mulatós esztrád falunapon a céllövölde és a vattacukros között, Magdi, ezt be kell fejezni, és el kell kezdeni normális, 2012-es zenéket csinálni. Nekem mindegy, hogy folklórt vagy death metalt, úgyis frenetikus vagy mindegyikben.

Amúgy ilyen, amikor jó számot énekel:

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Lemosható tetkó
Következő cikk Clooney for president!