Clooney for president!
A moziban a sorban állás alatt, csöppnyi aggodalom bújt meg az amúgy rendkívül helyes kis homlokom mögött, hogy én mégis mit fogok majd elmondani egy politikával foglalkozó filmről… Nyilván mindenkinek világos, hogy leginkább a Ryan Gosling huncut bájáról tudnék hosszasan megemlékezni, illetve George Clooney meglepően lassan kopó sármjáról írnék inkább egy kisebb fogalmazást, de valószínűleg nem ezt várja el a szakvezetés. Végül úgy jöttem ki a moziból, hogy A hatalom árnyékában igazából sokkal jobb volt, mint vártam.
Az alaptétel és ez mindenki számára egyértelmű gondolom, hogy a politikában mindenki igazat mond, fairplay játszik és szó nincs arról, hogy az erősebb kutyának állna a zászló. Ezzel kapcsolatban a film nem mond újat. Vannak a gyönyörű nagy szavak és csodás eszmék, valamint a valóság, amiben bizony nem elég szépnek lenni, hanem dörzsöltnek is muszáj. Ja, és a jónőket mindig megdugják. De mindenki. Abból meg csak a baj lesz általában. Az első és legfontosabb szabály: ha csúcsra akarsz jutni, nem szexelhetsz gyakornokokkal.
Főhősünk Stephen (Ryan Gosling) okos, ügyes, szép, egyik legjobb a szakmájában, bármit elintéz, tisztára mint egy igazi férfi. De bizony még neki is fel kell nőni, ha nagypályán akar játszani… Figyelemreméltó csőbehúzás szemtanúi lehetünk, amit azzal a lendülettel fordít a saját hasznára és hagyja maga mögött ártatlansága kisfiús báját nyomban. Külön szót érdemel Philip Seymour Hoffman (Paul Zara) nagyszerű figurája, aki egyetlen valódi értéket közvetítő szereplőként van jelen. Van egy két jó mondata a fucking bizalomról például.
A szövevényes szálak, a humor, a kis szerelemi játszadozás, a szépen fényképezett jelenetek, azok számára is élvezhetővé teszik a filmet, akik a sztori alapján nem várnak sokat tőle. Nincs új a nap alatt, sem katarzis a végén, de a Clooney-tól megszokott színvonalat kapjuk. Novemberben meg amúgy is elnökválasztás lesz Amerikában.
