Pálfi György: Final Cut – Hölgyeim és Uraim (43. Magyar Filmszemle)
Azt nem mondom, hogy lelkiismeret-furdalás fészkelte magát belém, mert az ilyesmi meglehetősen távol áll tőlem, de belegondoltam, hogy filmrajongóként talán eggyel többször (kétszer) rúgtam bele így online Pálfi György új filmjébe. A Final Cut – Hölgyeim és uraim kapcsán előbb azt nem értettem, mi került rajta 20 millióba, ha egyszer „csak” vágni (fényelni, effektelni, terembérelni stb.) kellett, forgatni így konkrétan nem, és hát azt se verte senki nagy dobra, amit aztán az origo vett észre, hogy ti. a hamarosan itthon is látható The Artist – A némafilmes francia rendezője, Michel Hazanavicius 1993-ban már összeollózott egy egészen hasonló filmet. (Nem találok az imdb-n budget menüpontot a film adatlapján, pedig baromi kíváncsi lennék rá.) Aztán viszont miután ránk szakadt „2012 H1N1-e” és a meteorológusok már Holnaputánt vizionáltak, csak nekiindultam jegy nélkül egy papíron teltházas vetítésnek egy közeli városból, hogy hátha mégis. Szerintem ezzel rendeztem a filmkarmával szemben minden tartozásomat.
Nagy riszpekt a szervezőknek és a Toldi dolgozóinak, hogy senkit nem hagytak az út szélén, így a csilláron lógva is tapsolhattak a népek a mintegy 450 filmből összerakott montázsnak egy zárt körűvé nyilvánított, oktatási célt szolgáló vetítésen. Ez utóbbit egyébként rendre kiröhögte az összekacsintást ilyen nehéz időkben folyamatosan igénylő közönség, pedig nincs rajta mit. Igenis millió tanulsággal, tanítani való tétellel szolgál a Final Cut – Hölgyeim és Uraim mindazoknak, akik az átlagnál jobban érdekeltek a vonatkozó művészeti ágban, s a mindenkori Magyar Filmszemlén ugye többségében ilyen kollégák fordulnak elő. És az a nagy helyzet, hogy az ilyen embert, még ha az a fétise is, hogy fikázzon a neten, pillanat törtrésze alatt meg lehet venni egy olyan főcímmel, mint amilyet Pálfi stábja rittyentett a nagy filmes szakdolgozat elé. Aztán belecsapunk a lecsóba, nem ám a Lumiere-féle vonatjelenettel (lesz az is!), hogy rögtön ásítani kezdjünk, hanem az Avatarral, ami így azért elég, hogy is mondjam, ironikus ebben a környezetben, de ugye a közönség még mindig kacsint, mintha tikkelne. Aztán jó tíz percig röhög, amit meg megint nem értek; zseniális, ahogy váltják egymást alig három másodpercenként a filmek, Bill Murray nyitja a szemét, Johnny Depp ül fel az ágyban, de már Belmondo áll talpra. (Valószínűleg egyik név sem stimmel, mert a franc bírta megjegyezni, mikor kit láttunk, de értitek, mit akarok kihozni belőle.)
És aztán lassan kikristályosodik, hogy miért is oktatási anyag ez, de tényleg. Van fogalmunk, hány filmben látunk körhintát? Hányban veszi a kamera a szélvédőn át szemből a sofőrt és az anyósülésen ülőt? Hogy a mozi több mint száz éve alatt hányszor köszönt vissza a filmeken a kapuig kísérés/búcsúcsók, a bicskarántás közeliben, vagy egy magzat képe? A heroikus pillanatoktól a banalitásokig és tölteléksnittekig minden, de minden? A reggeli ébredésből például annyit talált a rendező és a vágóbrigád, hogy négyszer-ötször is visszaköszön ilyen jelenet a játékidő alatt, ami lehet, hogy azért már indokolatlan. És hogy az apró szilánkokból összeáll egy kerek történet, az már természetes is. Feltehetően bármilyen történetet el tudnánk mesélni már meglévő matériák ilyen jogászhorror (via Pálfi) felhasználásával, mint ahogy egy verset is már létező szavakból rakunk össze. És ez kérem oktatás a javából, nem kell ezen röhögni. Mindennek a felismerése ugyanakkor tényleg katartikus, ahogy az pedig már a műalkotás sajátja.
Ezek után pedig egyre nehezebb nem rajongani ezért a filmért. Istenuccse szeretnék belekötni, tehát míg alapvetően képekkel mesél, néha a dramaturgiai fordulópontokat egyszerűen kimondatja, egy az egyben kitépve egy odaillő jelenetet, pedig lehet, hogy azt is meg lehetett volna oldani három másikkal, szavak nélkül („a terhes vagyok”-at például tuti, elég lett volna pár tesztet néző női arc). Persze mit számít. Tökéletes alkotás nincs, sem a Magyar Filmszemlén, sem az itt felsorolt 450 között. Mert nem műszaki rajz ez, hanem művészet, erre Pálfi György egy sajátos, de briliáns módon épp most világított rá ismét, nehogy elfeledjük.
No Comment