Hadak útján – kritika

Szuvenyír nyihaha

Na, végül csak ott lesz egy ló az idei Oscaron – de nem a világvégés, az „énmánemfilmezektöbbé” depressziós gebéje, hanem egy CinemaScope-mintára felnyergelt, heroikus paripa, egy spielbergi méghozzá. Sörénye csodás, szeme csillogó, nyerítése muzsika a füleknek. Mégsem akarhatjuk, hogy megdögöljön, még úgy sem, hogy nem a miénk. Elvégre hiába kapna a Hadak útján színeitől, alsó hangon is brutálisan szentimentális nagyívétől egy magára kicsit is adó Tarr Béla-tagozatos bölcsész heveny epilepsziás rohamot, ez egy olyan film, amely nagybetűs élménynek készült, és el nem ítélhető módon az is lett belőle.
Spielberget persze lehetne kárhoztatni, hogy jó ideje nem foglalkozik mással rendezőként, csak saját ikonságát hangsúlyozva úgynevezett bravúros beállításokat talál ki és valósít meg operatőr haverjával, Janusz Kaminskivel. Anno a Világok harcában például kifejezetten idegesítő volt, ahogy arcátlanul sok stúdiópénzből hoztak össze csinos zsékategóriás gagyifilmet, de ők ketten, a kamerás meg a direktor istentelenül jól érezték magukat. Példának okáért azzal, hogy hullákat úsztattak le a folyó vízén egy világhíres kiskorú, Dakota Fanning elkerekedett szemei előtt. Aztán a „hú, de mekkora popcornművészek vagyunk, ám mesélni nincs kedvünk momentán” habitus  kitartott egy ideig: a München még biztosan ilyen darab, csak a megmondás utáni vágy volt konkrétabb ugye. De szerencsénkre Spielberg szépen lassan csak visszaevickélt mesemondói önmagához: az Indy 4-et lehet utálni persze, én áporodott szagával együtt szeretem, a Tintint viszont már el is felejtettem – azt leszámítva, hogy hajam még mindig lobog a biliben keltett CGI-szélvihartól.

Viszont a Hadak útján. Valahogy minden a helyén, szépen passzol az egó a patához. Olyan szépen, hogy ha csak rá gondolok, alig látok a párától. Görénymód számító mozinak is lehetne csúfolni, de hát könyörgöm, egyszerűen működik, a betegesen nyáladzó melodrámával, a csúcsköltségvetésű nagytotálokkal, a harmadik örök tettestárs, John Willams betegesen megalomán zenéjével együtt.

Spielberg artisztikus énje gyönyörűségesen hazatalált: ott egy kislány, amint a ló szemében éppen tükröződik; amott egy világháborús látkép halott lovakkal; még amottabb az ellenségek rövid békét kötnek a ködös frontvonalon, állatmegmentésből kifolyólag. És persze a barátság, a NAGY BARÁTSÁG ló és ember között, ami mindezt egyben tartja. Na meg a sugallat, amely most az egész Oscar-szezonra igaz kicsit: régen minden jobb volt. Mármint nem a háborúban, hanem a hőskorban, a hollywoodi hőskorban. Ezt siratja a szakállas most, ennek lehet itt örülni – és az sem rontja el igazán, hogy nyilvánvalóan egy újrakantározott póz ez, semmi több. Viszont eszméletlenül jó nézni. És Spielberg ennél jobb, hatásosabb, lélegzetelállítóbb filmet már úgyse csinál többé. Legfeljebb pont ilyet.

Hozzászólások

hozzászólás