Kenyeret és cirkuszt, ezt adta a római birodalom a leigázott területeknek, a kényelmes szellemi tunyaságra és politikai súlytalanságra ítélt plebsnek. A néhány évszázaddal utánunk vizionált Amerikában ugyanígy osztja ki egy arányaiban kis központ a szerepeket. A Kapitólium zsarnoki kézben tartja Panem egész vidékét, éhezésre és pusztulásra szánva a népet, miközben a tehetősebb réteget a jóléttel hallgattatja el.
Az éhezők viadala a terror legfőbb eleme, melynek keretében évente huszonnégy gyermeket zárnak egy arénába, hogy küzdjenek meg, életre-halálra. Suzanne Collins regényeinek van egy cselekménye: ez a mészárlások története, a „játéké”, ami végig egy feszült tónust biztosít a műnek. De a hangsúly nem ezen van, hanem a főhős belső utazásán. Gyermekkori traumák, éhezés, életveszély, győzelem, első szerelem – ezek csak szemelvények abból, hogy milyen típusú érzelmi utazásra invitál a könyv. Mert jól van megírva. Olyannyira, hogy elejétől a harmadik kötet végéig letehetetlen. Egy nagyon különös érzés keríti hatalmába az olvasót: ez mind fikció?
Felnőtté válás, lázadás, szerelem története ez, de csak azért kerülhet az ifjúsági regények közé a könyvesboltban, mert életkor szerint egy tinédzser a főszereplője. De senkinek nem ajánlom, hogy ezzel lepje meg kiskamasz gyermekét, gondolván, ha szerette a Harry Pottert, ez is jó lesz neki. Nagyon kemény könyv és nem csak a mindenki által ismert vérengzés miatt, hanem mert felejthetetlen és talán kevéssé éretten feldolgozhatatlan élmény ott lenni az arénában, amikor a fülünkben lüktet a csend és várjuk Katnissel az ellenséget. Az a fajta könyv, amely mélyen elgondolkodtat a modern világ „csodáival” kapcsolatban. Gondolok itt a realityk világára, ami milliárdokat vonz a képernyő elé, gondolok az erőszak fel-felcsapó hullámaira civil és militarista körökben, gondolok a gondolatszabadság halványulására, a politikai kiszolgáltatottságra, a törékeny békeidőre, amit most élünk.
Nálam Orwell, Bradbury és Huxley nyomdokaiba lépett Az éhezők viadala trilógia, de a folytatások filozófiai többletét félve kérem számon Hollywoodon, mert ugyan szerintem az első kötet példaértékű filmadaptációt kapott, a második két könyvvel nehezebb dolga lesz az álomgyárnak. A Futótűz és A kiválasztott az a két könyv, amely igazán jogosan követeli a helyét a disztópiák körében, ezeket kár kihagyni az életéből annak is, akit Az éhezők viadala nem győzött meg kellőképpen. Felejtsük hát el, amit az első előítéletek és infók alapján gondolunk (light Battle Royale, újabb szerelmi háromszög, de sehol egy vámpír) és emeljük le a polcról Suzanne Collins modern klasszikusait. Bátran ajánlom mindenkinek, aki elmúlt tizenhét és szereti a történelmet. Ez is az, csak éppen íródik.
"Nálam Orwell, Bradbury és Huxley nyomdokaiba lépett Az éhezők viadala trilógia"
Ez most komoly? Nem kéne még felindulásból sem ilyet írnia, bár a végkifejlet kétségkívül hatásos.
Belőlem ugyanezt váltotta ki a második és harmadik rész. Az 1984 óta egy hasonlóan jól kidolgozott és jól felépített disztópiával sem találkoztam. Eddig. (:
Félelmetesen jó könyvnek tartom..de erős idegzetűeknek ajánlott, én meg küzdöttem vele 15 évesen de egyszerűen napról napra felidézem magamban az egyes jeleneteket a trilógiából.. egyszerűen nem hagy nyugodni! nekem nagyon tetszet a trilógia.