Június legérdekesebb lemezmegjelenései


2012. június 5.:

The Beach Boys – That’s Why God Made the Radio

A tavalyi év egyértelműen a The Beach Boysról szólt, ugyanis megjelent végre a SMiLE, amit a banda 1966-ban kezdett el felvenni, és úgy volt beharangozva, mint a lemez, ami térdre kényszeríti majd a „Bors őrmestert” (The Beatles – Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band), majd bevonult a zenetörténelembe, mint minden idők egyik legnagyobb soha meg nem jelent lemeze. Persze a felvételek nagy része elkészült, a zenekar atyja, Brian Wilson pedig leporolta, kiegészítette, tavaly pedig végre meg is jelent, 47 év után. Wilson pedig belejött, és úgy döntött, hogy a még életben levő tagokkal csinál egy új lemezt, ez a That’s Why God Made the Radio, ami egyben a nagy visszatérés is lesz, hisz ’96 óta nem készültek új dalok.

Curren$y – The Stoned Immaculate

A 2009-ben berobbant rapper nem szarozik, és három év alatt zsinórban a nyolcadik (idén pedig már a második) lemezét jelenteti meg, és az évi két album tempót simán tartja eddig, miközben a legtöbb előadótól már a kétévente egy is igen szép. Bár nagyjából minden második lemeze unalmas, ha éppen jó formában van, tud érdekes lemezt is készíteni a srác, talán most is egy érdekesebbet, és nem egy unalmasabbat hoz össze.

Friends – Manifest!

A Friends egyike az év nagy felfedezettjeinek, akiknek már első lemezét hatalmas várakozás előzi meg, hála a kiváló kislemezeknek: a Friend Crush lágy, fülbe mászó dallama, vagy a remek basszustémával megtámogatott, táncos Mind Control őrült, fura refrénje kiváló bemutatkozás volt, így az öt tagú brooklyni banda alaposan meghozhatta a kedvet első korongjához. Bár nem lesznek igazán népszerűek, vagy közkedveltek, zenebarát körökben meg fogják találni szerintem a maguk lelkes közönségét és hallgatóságát.

The Hives – Lex Hives

Kevés olyan banda van, aminek megbocsájtható, hogy AC/DC módjára megállt a fejlődésben, és a sokadik albumra sem fejlődtek, kísérleteztek, vagy próbáltak elmozdulni a megszokott hangzástól és dalszerkezetektől, típusoktól, tehát ugyanolyanok, mint az első lemeznél. Ezen kevesek egyike a The Hives, aminek azért bocsájtható ez meg, mert bár zeneileg nem fejlődtek, eddig még minden albumukat megtöltötték kiváló dalokkal. Tehát bár hozták mindig eddig a szokásos formulát, de ugyanolyan, sőt, olykor jobb minőségben is, mint legelső lemezüknél. Utolsó két lemezük pedig, a Tyrannosaurus Hives és a The Black and White Album pedig közel hibátlan lemezek voltak faltól-falig slágerekkel, így naná, hogy jöhet az új, immáron ötödik album!

Hives

Liars – WIXIW

A Liars mindig is jó zenekar volt, de igazán kiemelkedő nem igazán volt sosem… egészen az előző lemezükig, a Sisterworlddal ugyanis sikerült átugraniuk a saját árnyékukat, és fellépniük a legmagasabb ligába. Egyike volt – a zeneileg különösen erős – 2010 legjobb lemezeinek, borzasztóan erős hangulata, hátborzongató atmoszférája mellé pedig zseniális dalok is társultak, amik ugyan önmagukban nem voltak olyan nagyon kiemelkedők, a lemez egészeként viszont zseniálisak voltak. Az elmúlt három évben pedig eléggé kiéheztettek vele, így lélegzetvisszafojtva várom az új albumot.

Liars

Neil Young & Crazy Horse – Americana

Neil Young egyike a zenetörténelem legnagyobb alakjainak, meg egyben a legegyedibb figuráinak. Na nem úgy, mint mondjuk Lady Gaga, nem külsőségekben, sokkal inkább zeneileg, hisz számtalan arcát mutatta már meg, igazi zenei kaméleon, aki mégis mindig önmaga maradt, karaktere egyetlen lemezen sem veszett el. Legutóbb például egy széttorzított gitárral egymaga vett fel egy lemezt Le Noise címmel, ám ez egyáltalán nem valami öncélú művészkedés, zajkeltés volt, egyáltalán nem, sőt, az év, mind Neil Young karrierjének egyik legérdekesebb lemeze kerekedett ki. Ezúttal viszont a zenekarával, a Crazy Horse-szal vett fel új lemezt, akikkel már 2004 óta nem dolgozott együtt. Kevés előadó tud ennyi lemez után is érdekes maradni, neki viszont sikerült, így 34. sorlemezét is nagy várakozások előzik meg.

Patti Smith – Banga

Patti Smith énekes-dalszerző-költő egyike a punk mozgalom legnagyobb alakjainak, első, 1975-ös Horses című bemutatkozó lemeze pedig egyike a korszak legnagyobb mesterműveinek, de az eddigi életműve is összességében egyikévé teszi a legnagyobb zenei ikonoknak. A 65 éves New York-i művésznő 2007 óta nem jelentkezett új albummal, így az 5 év után megjelenő új lemezt hatalmas várakozás előzi meg zenebuzi körökben – joggal!

2012. június 12.:

Maximo Park – The National Health

A kétezres évek második britrock hullámát lovagolva jelent meg, és lett viszonylag ismert a Maximo Park, bár a második albumukkal lettek igazán népszerűek. Sosem tartoztak ugyanakkor az élvonalba, sokkal inkább a másodvonalba, már ami a népszerűségüket illeti, lemezeik viszont egészen jók voltak. Most, hogy a Kaiser Chiefs teljesen jellegtelen és unalmas lett, talán itt az idő, hogy átvegyék a helyüket. Egyébként mérsékelten várom az új lemezt, még nem igazán okoztak csalódást eddig.

Bobby Womack – The Bravest Man in the Universe

Bobby Womack a hetvenes évek egyik nagy soulikonja, legendája volt, ám fénye az idők során alaposan megkopott. Aki már legalább egyszer látta a Jackie Brownt, az ismerheti a soulénekest, hisz a főcím alatt egyik leghíresebb szerzeménye, az Across 110th Street című slágerét Tarantino újra ismerté és népszerűvé, egyben kultikussá is emelte. Az utóbbi években viszont Womack teljesen eltűnt, utolsó lemezét 2000-ben jelentette meg (méghozzá egy karácsonyi lemezt), aztán hatalmas szünet következett, egészen a Gorillaz legutóbbi lemezéig. Albarn ugyanis felkérte, hogy vendégeskedjen a lemezen, na meg a turnén is, a közös munka hatására pedig úgy döntöttek, készítenek egy új lemezt is, a produceri munkálatokat pedig Albarn mellett az a Richard Russell végzi, aki már egy másik kultikus soul (és egyéb) legendájának, Gil Scott-Heronnak a zseniális visszatérő lemezét is egyengette. Az előjelek tehát messze több, mint bíztatóak, remélhetőleg Womack visszatér újra a csúcsra.

Bobby Womack

Hot Chip – In Our Heads

A táncolható, ugyanakkor igen csavaros és összetett nerd electrot játszó Hot Chip legutolsó két lemezét imádták a kritikusok, a két éve megjelent One Night Stand után pedig a tagok mellékprojektekkel foglalták el magukat. Idén jelent meg például a mackós külsejű torzonborz – kvázi frontember – Joe Goddard mellékprojektjének, a The 2 Bearsnek a kiváló debütalbuma. De az anyazenekart sem hanyagolták el, két évvel az előző után máris érkezik az új lemez, a beharangozó kislemez, a Night and Day pedig igen bíztató (a bizarr videójában pedig feltűnik a bizarr Udo Kier is).

Metric – Synthetica

Kanada az utóbbi két évtizedben számtalan tömegpusztító fegyvert adott a világnak, mint mondjuk Celine Dion, Bryan Adams, a Nickelback, vagy akár Justin Bieber, amiért joggal gyűlölhetnénk is őket, netán a könnyűzenéjük elpusztítására is szövögethetnénk joggal terveket. Pedig a kanadai zenei színtér borzasztóan erős, és szegények borzasztóan dolgoznak azon, hogy ellensúlyozzák ezeket az istencsapásokat, szóval gondoljuk ezt át még egyszer. Ott van mindjárt a fent említett Neil Young, vagy Joni Mitchell, de a „fiatalabb” generáció is igen erős, elég csak megemlíteni az Arcade Firet, a Broken Social Scenet, a Chromeot, és még nagyon hosszasan sorolhatnám. Meg itt van a Metric is, amely idén új lemezzel jelentkezik. Minőségi post-punk/new wave, hát mennyi mindent veszítenénk Kanada könnyűzenéje nélkül!

The Tallest Man on Earth – There’s No Leaving Now

A The Tallest Man On Earth név egy 29 éves svéd srácot takar, aki egyike – az egyébként jobbára unalmas és középszerű – neo folk szcéna egyik kevés igazán érdekes alakjainak. Többnyire egy szál gitáros hangulatfestése, továbbá dalszövegei magasan kiemelik a hasonszőrű gitáros-dalszerző Bob Dylan epigon előadok sorából, utolsó lemezén ráadásul nagyjából be is érett zeneileg, így kíváncsisággal vegyes izgalommal várom, milyen lesz az új, szám szerint harmadok nagylemeze.

2012. június 19.:

Fiona Apple – The Idler Wheel is wiser than the Driver of the Screw, and Whipping Cords will serve you more than Ropes will ever do

A Kate Bush féle énekes-dalszerző iskola egyik legjelesebb diákja, Fiona Apple a kilencvenes években tűnt fel, és hatalmas sikereket ért el, ugyanakkor zeneileg is egy igen izgalmas előadót köszönthetünk benne. A zongorista popsztár ugyanakkor már hét éve nem jelentkezett új lemezzel, elérkezettnek látta az időt tehát egy új sorlemezre, ami sorban a negyedik lesz. Továbbá nem hagyott fel azzal a hóbortjával sem, hogy rajongóit megszívatva rohadt hosszú címet választ, bár 90 szavas rekordját nem sikerült megdöntenie, ez is elég hosszú lett. Ennek ellenére felfokozott izgalommal várom a lemez megjelenését.

The Smashing Pumpkins – Oceania

A ’90-es évek egyik legnépszerűbb bandája, a Billy Corgan vezette Smashing Pumpkins a kétezres években ugyan feloszlott, de 2005-ben újra összeálltak, majd 2007-ben visszatértek a Zeitgeist című albummal. Aztán dobost váltottak, és Billy belecsapott egy érdekes, 44 dalos koncept album elkészítésébe, aminek a lényege, hogy dalonként csorgatják a lemezt, és egy része már megjelent, de a nagyja még hátravan. Eközben viszont felvettek egy új, 13 dalos stúdiólemezt, ami e hónapban fog megjelenni, de állítása szerint ez is része a Teargarden by Kaleidyscope című projektjüknek. Én ugyanakkor majd csak egyben fogom meghallgatni azt, addig kivárok vele, az Oceania viszont értelmezhető önálló lemezként is, így ennek a meghallgatásával egyáltalán nem fogok várni.

June 26, 2012:

A Place to Bury Strangers – Worship

A noisepunk 2009-ben élte reneszánszát, és elméletben egy tök jó dolog volt, hisz nem korlátozott senkit az, hogy amit feljátszik, az jól is szóljon, így rejtett tehetségek kerülhettek és fedeződhettek fel az internet által a sötét hálószobákból. Gyakorlatban ez viszont úgy működött, hogy a „szcéna” nagy többsége ordenáré zajt nyomott a számaira, hogy elfedje dalszerzői hiányosságait, így minden nagyobbacska tehetségre jutott legalább ezer kínosan béna próbálkozás. Az A Place To Bury Strangers ugyan még 2007-ben tűnt fel kritikailag igen elismert első lemezével, de szintén zajos punkot, meg shoegazet játszottak, ám jócskán kiemelkedtek a hasonszőrű zenekarok közül. Elsősorban azért, mivel ők a zajt fel is használták, funkciója is volt nekik, és egyedi, jól felismerhető, karakteres hangzást hoztak létre, ezek mellett pedig dalszerzői képességekben sem szenvedtek hiányt. Második lemezüket ugyan vegyesen fogadták, én eléggé szerettem, szóval jöhet mihamarabb a harmadik is.

The Flaming Lips – The Flaming Lips and Heady Fwends

A Wayne Coyne vezette őrült, experimentális, kísérletező zenéjéről és extravagáns koncertjeiről híres/hírhedt The Flaming Lips már lassan több, mint 25 éve működik, és azon kevés bandák egyike, ami még ennyi idő után is folyamatosan képes megújulni, és előremutató zenét készíteni. Utolsó, duplalemezük még 2009-ben jelent meg, és hatalmasat szólt (kritikailag főleg), a folytatásra pedig mostanáig kellett várni. Az új anyag viszont nem sorlemez lesz, minden dalhoz felkért ugyanis Coyne (legalább) egy vendégművészt, a névsor pedig elég bizarr. A projektben ugyanis részt vett Kesha, a Bon Iver, a Tame Impala, Nick Cave, Yoko Ono, Neon Indian, meg Chris Martin is a Coldplayből, csak hogy az ismertebb neveket megemlítsük. A lemez egyébként nem hivatalosan a Record Store Day alkalmából már megjelent nem hivatalosan, így már hozzá lehet férni most is.

nye-lips

Ty Segall Band – Slaughterhouse

Ty Segallt sokszor sok helyen emlegetik a néhai zseni, Jay Reatard méltó utódjának. Ez egyelőre nagyon elhamarkodott kijelentés (tekintve, hogy Jay Reatard Blood Visions című lemeze egyike a valaha volt legjobb albumoknak), de a párhuzam valamennyire megállja a helyét, hisz Segall is garázsrockot/punkot csinál, továbbá Reatardhoz hasonlóan munkamániás. Egyre-másra jelenteti meg az újabbnál újabb lemezeket, EP-ket, kislemezeket, idén már jelent meg a White Fencesszel közös anyaga is, és idén még be van tervezve egy szólólemez is, ám előtte még e hónap végén érkezik első olyan szólólemeze, amit már egy teljes saját zenekarral készít. Ty Segall egyelőre egy hatalmas ígéret, így azt mondom, várjunk a szuperlatívuszokkal, de fenntartom, hogy bármikor beválthatja ez, talán akár most, ezen az albumon.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Holdfény királyság - kritika
Következő cikk Madonna mellbimbót villantott Isztambulban - FOTÓ

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..