Július legérdekesebb lemezmegjelenései


2012. július 3.

Mike PattonMike Patton and the Ictus Ensemble – Laborintus II

A hazai Faith No More rajongók nem panaszkodhatnak, hisz mióta újra összeállt a banda 2009-ben, már kétszer is koncerteztek hazánkban. Persze a banda már 15 éve nem adott ki új anyagot, az elmúlt évek nem teltek Mike Pattonnak sem tétlenül, hisz egy halom mellékprojekten dolgozott az utóbbi években, komponált filmzenét, és egészen elképesztő munkatempót diktált, aminek hála diszkógráfiája mára finoman szólva is tartalmas. Idén már jelentkezett is új albummal a Moonchild Trio révén, e hónapban pedig az Ictus Ensemble orchestrával közös projektjéből is érkezik egy új lemez. Persze akit elriaszt a komolyzene, annak sem kell sokáig várni, hamarosan Dan The Automatorral is újra dolgozni fog egy új hip-hop lemezen.

2012. július 10.

Serj Tankian – Harakiri 

A System Of A Down 2005-ös Mesmerize/Hypnotize duplaalbuma óta nem jelentkezett új anyaggal, sőt, azóta egyszer már fel is bomlottak, aztán tavaly újra összeálltak és koncerteztek is, de egy új lemezről csak találgatások vannak. Mindeközben viszont a tagok mind egyéb projekteken dolgoztak, a gitáros és vokalista Malakian a dobos Dolmayannal alapított közös új zenekart, a basszer Odadjian az oldalprojektjével volt elfoglalva, míg az énekes, Serj Tankian szólóprojektbe fogott. Legelső szólólemeze, az Elect The Dead igen jóra sikerült, néhány igen megkapó dallal, második, Imperfect Harmonies című lemeze viszont nem igazán volt kiemelkedő. Érkezik most a harmadik, és reméljük, kialakul valami sorminta szerűség az “egy jó – egy rossz – egy jó” vonalon haladva, s a Harakiri az Elect The Dead szintjét közelíti majd meg inkább.

Twin Shadow – Confess

George Lewis Jr. néven anyakönyvezett Twin Shadow 2010-ben robbant be üstökösként a zenei életbe első lemezével, a Forgettel. A nyolcvanas évek hangulatát idéző, picit túlromanticizált new wave balladákkal teleaggatott első lemez fantasztikus volt, a Slow pedig furcsa klipjével együtt az év egyik legfaszább slágere volt. Két évre rá pedig itt is a folytatás, ami az első, zseniális kislemezdal, a Five Seconds alapján nem nem sokban fog eltérni az első lemeztől, de sanszos, hogy legalább annyira jó lesz, mint az.

2012. július 17.

Frank Ocean – Channel Orange

A tavalyi év az Odd Future Wolf Gang Kill Them All nevű hip-hop kollektíváé volt, és a hatalmas kritikai siker után a hatalmas kereskedelmi siker is utolérte őket. Tyler “The Creator” díjat nyert az MTV díjátadóján, Frank Ocean pedig két dalt is írt Jay-Z és Kanye West tavalyi, Watch The Throne lemezére, továbbá első mixtapje is pozitív fogadtatásban részesült. Az rnb-ben alkotó Frank első mixtapje fantasztikus volt, sikerült érzelmeket kicsikarnia abból a műfajból, ami az esetek többségében leginkább csak arról szól, hogy gengszterkedő fekák macskahangon imádkozzák le a bugyit lányokról a létező leggejlebb módon. Továbbá a Watch The Throne legjobb dalát is neki köszönhettük (amihez nemrég készült klip), így lélegzetvisszafojtva várom első (hivatalos) lemezét. Adalékinformáció egyébként, hogy a lemez borítóján egy szerelmi vallomás található egy férfihez, Ocean, hogy elébe menjen a szóbeszédnek, a napokban kámingáutolt is, ami különösen érdekes annak fényében, hogy az Odd Future-t sok kritika érte, miszerint homofóbok. Hát, ennyit erről…

John Maus – A Collection of Rarities and Previously Unreleased Material

John Maus az őrült, kaotikus koncertjeiről, és fura természetéről hírhedt Ariel Pink bandájában kezdte billentyűsként, továbbá az Animal Collective vezérének, Panda Bearnek a szólóprojektjében is részt vet, míg 2007-ben meg nem jelentette első szóló lemezét. Rá egy évre érkezett is a második, majd érkezett négy csendes év, tavaly aztán megtörte ezt, és kiadta 2011 kritikailag egyik legelismertebb lemezét. Viszont Maus szólóanyagokat már 1991 óta készít, ezek főleg underground jelentek meg és voltak terjesztve, most elérkezettnek látta az időt, hogy ezeket összegyűjtse, és a legjobbakat kiadja egy lemezen, ez érkezik e hónapban, kiegészülve néhány, eddig még sehol meg nem jelent dallal.

Lost Sounds – Long Lost: Demos, Sounds, Alternate Takes & Unused Sounds 1994-2004

Jay Reatard egy vad, hiperaktív, munkamániás zseni volt, akinek tucatnyi zenekara, mellékprojektje, meg mindenféle zenei őrülete volt, diszkográfiája lemezekkel, EP-kkel, meg mindenfélével együtt 100 felé rúg, mindet összegyűjteni majdhogynem lehetetlen. A csúcsra igazából zeneileg az utolsó két szólólemezével ért fel, de kimondottan klassz albumokat hozott össze két főbb zenekarával is, a The Reatardszal, meg a szintisebb Lost Soundszal is. Sajnálatos módon 2010 elején holtan találták rá (túladagolás végzett vele), így eltávozott a “punkzene Elvis-ének” titulált Jay Reatard. Most egykori egyik zenekarának mindenféle, eddig kiadatlan anyagait kalapolták össze, és adják ki egy lemezen, ami akár még érdekes is lehet. Bár alapvetően a poszthumusz összegyűjtött anyagok kiadását sosem tartottam igazán szerencsés dolognak, mivel egyrészt ezek főleg arra szolgálnak, hogy egy újabb bőrt lehúzva néhányan hasznot húzzanak az elhunyt zenész munkájából, másrészt ezeket az anyagokat valószínűleg Reatard nem véletlenül nem adta ki soha. De hátha érdekes lesz…

Nas – Life is Good

A hip-hop egyik lassan nagy öregjének számító Nas már négy éve nem adott ki új lemezt, tavaly azonban stúdióba vonult Salaam Remi producerrel (Amy Winehouse – Back To Black, továbbá Nas több korábbi lemeze), és felvették legújabb lemezét, ami az első kislemezdal, a Nasty alapján érdekesnek ígérkezik a New York-iI hip hop legenda tízedik nagylemeze. Az albumon közreműködött egy-egy dal erejéig Mary J. Blidge és Rick Ross is, továbbá egy közös dal is hallható lesz majd rajta a nem olyan régen elhunyt Amy Winehouse-zal.

2012. július 24.

Passion Pit – Gossamer

Ami 2007-ben az MGMT, és az Oracular Spectacular volt, az volt 2009-ben a Passion Pit és a Manners, akik akkor az év egyik legjobb lemeze mellett az év legfaszább electropop slágereit is szállították. Ötletes hangzás, zseniális ötletek, megoldások, kellően különleges és fura, de mégis fülbemászó dallamok (pozitív értelemben), a nyári hőség egyik legideálisabb aláfestő zenéje volt a banda bemutatkozó lemeze. Az MGMT azóta már elkészült második lemezével, amivel egyrészt szintet lépett, másrészt száműzte a könnyen megjegyezhető dallamokat róla, ugyanezt nem várom el a Passion Pittől, viszont remélem sikerül tartani az előző lemez magas színvonalát, a PP epigonként is jellemezhető, hihetetlenül népszerű, ám teljesen jellegtelen és unalmas Foster The People bemutatkozó lemeznél viszont biztosan jobb lesz.

Purity Ring – Shrines

Ők a havi bemutatkozók. Tavaly tűnt fel az ausztrál duó,  és a Pitchforknak, meg különböző egyéb zenei orgánumoknak hála viszonylag ismertek lettek, le is szerződtette őket az általában igényes kiadványairól ismert népszerű kiadó, a 4AD, és e hónapban érkezik is a bemutatkozó lemez. A zenéjük a ’90-es évek RNB-jéből és dreampopból áll nagyjából össze, picit triphopos és hiphopos merítéssel is keverve, sokan az év nagy befutói közé várják. Én egyelőre óvatos vagyok, illetve annyira nem sikerült még levenniük a lábamról, de ezen egy jó lemez nagyon könnyen változtathat.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Legendák, akiket pólókra tesznek (1.) - James Dean
Következő cikk Die Hard és egyéb retró plakátok

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..