Tata-ratatata


The Expendables 2 – A feláldozhatók 2 (The Expendables 2) rendező: Simon West, főszereplők: Sylvester Stallone, Jason Statham, Arnold Schwarzenegger, Jean-Claude Van Damme, Bruce Willis, Jet Li, amerikai akciófilm, 103 perc, 2012 (16)

Na, itt vannak megint. Gagyi? Az. Kínos? Naná! De érdekel ez valakit, amikor Jean-Claude Van Damme minimum kétszer megcsinálja a forgórúgást?

Szóval, ne tessék ám kiakadni, mert nincs miért. Józan ember nem gondolhatta komolyan, hogy ez a poén másodjára is ugyanakkorát fog szólni. Már csak azért sem, mert az első rész sikerét se a stáb csinálta meg, hanem mi. Azok, akiknek teljesen mindegy volt, hogy mit izmozik majd Stallone vezetésével a többi hús-vér speciális effektus: az olyan újabbak, mint Li, Statham vagy a két másik, a szálkás fekete meg a tömzsi fehér, akiknek még a nevét se tudom. De legfőképpen az akció-tagozatos nyuggerek: Sly, Schwarzenegger, Lundgren, esetleg a leszereplési vörös zónától még innen keménykedő Willis. Ki keveset, ki többet feszített, de nekünk pont elég volt, hogy ott voltak. Most meg, kvázi halmazati bónuszként hozzájuk csapódott a netes mém-világsztár Chuck Norris és Van Damme is. (Mint ismeretes, utóbbi annak idején rácsapta a telefont Stallonéra – vagy fordítva volt, ezt nem tudja pontosan senki –, hogy neki „történet” kell, csak akkor száll be a projektbe. Most meg alighanem ő küldött a talján csődörnek pár kamionnyi belga csokit és/vagy a mama által is beváltható elsőosztályú botox-receptet, hogy mégis vegye be a buliba, hadd mehessen már a többiekkel robbantgatni a homokozóba.)

Igen, igen, őket mi így szeretjük. Még akkor is, ha van ezzel a második résszel egy érdekes dolog: hogy kicsit megváltozott a (harc)modor. Gondoljunk csak bele, miről szólt A feláldozhatók 2010-ben: itt vagyunk, csodás akciósztárok, kicsit már itt fáj, ott fáj, alaposan szétcsaptuk magunkat, ki felsőbb, ki az alsóbb osztályokban. De ugye ti szerettek? Mert hősök vagyunk, a ti hőseitek. Most meg mi van? Visszatértek a hőseink, de már ők se hiszik el, hogy azok. Kinéznek maguk mögül, de erőtlenebb az egyébként működőképes önirónia: Sly motyog valamit, úgy csinál, mintha ő lenne az egyszervolt Stallone dédapja, előkapja a stukkert dirr-durr, amott kacsint Chuck Norris a festett szakállával (a megjelenését kísérő zenei geg is roppant gyengét pukkan egyébként), elmond egy Chuck Norrisos-viccet, a többiek nevetnek, bang-bang. Majd sokadszorra betámolyog Schwarzenegger, elmond néhány ugyanolyan Schwarzeneggeres-viccet, bumm-bumm, aztán beugrik melléjük Willis, durr-durr, és ő meg… Igen, Willises-vicceket mond. Mindenki viccel mindenkivel, mindenki szellemeskedik, de senki se próbálja megugrani azt, ami Stallonénak speciel már néhányszor sikerült: a feltámadást.

Helyette itt van ez a takarékos, de hangos izé, ami helyenként jól, máskor ijesztően rondán néz ki, annyira rondán, hogy még a húszéves VHS-lejátszóm is undorodva köpné ki magából. A párbeszédek nem azért rosszak, mert nem lehetnének jobbak, hanem mert valakik azt gondolták, hogy ez így elégségesen menő. Pedig nem az, az egész nem az – és valahol, a túró tudja miért, mégis az. Viszont ezért már megint minket, csakis minket illet dícséret: a rajongókat, akik örülnek neki, hogy Van Damme ott van a hülye rajzolt tetoválásával, arca szétpúderezve, Statham homlokot ráncol, Sly mozdulatlan arccal néz bölcsen (vagy hogy), Schwarzi meg nem találja a kamerát. De azért lő mindenki, mint az állat és macsózik a lehető legátlátszóbb formájában. Mondom még egyszer: mindez a mi bajunk – és a mi örömünk. Jól esik és úgy kell nekünk!

http://youtu.be/6RldYghiiZc

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Artmozik éjszakája - Nyerj belépőt!
Következő cikk Ezt ajánljuk péntek éjszakára

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..