Szeptember 18.
Ben Folds Five – The Sound Of The Life Of The Mind
Érdekes visszatérésnek lehetünk fültanúi, hisz hosszú szünet után újra itt az – egyébként érdekes módon háromtagú – Ben Folds Five. Legelső, öncímű albumukat ’95-ben adták ki, az utolsót – ami sorban a negyedik volt – pedig 1999-ben, aztán 2000-ben feloszlottak. Viszont annyira mégsem lehetett érezni a hiányukat, hisz a banda központi figurája az eltelt időben 5 szólólemezt is kiadott, az utolsót 2010-ben; ennek az volt az érdekessége, hogy a Pop, csajok, satöbbi legendás szerzője, Nick Hornby írta rá a dalszövegeket. Tavaly viszont Folds újra összetrombitálta egykori zenésztársait, és 13 év után új lemezt is készítettek. Ben Folds tehetséges dalszerző, örömmel fogadjuk, bármibe is fog.
Dinosaur Jr. – I Bet on Sky
A nyolcvanas évek közepén alakult, háromtagú Dinosaur Jr. ’87-es You’re Living All Over Me és a ’88-as Bug után a nyolcvanas évek végén induló indie rock korszak egyik legnépszerűbb és legmeghatározóbb bandája volt a Pixies és a Sonic Youth mellett. Aztán viszont J Mascis összeveszett Lou Barlow-val, ami folytán egyedül ő maradt a bandában, ezek után lejtmenet, majd felbomlás következett az új tagokkal. 2005-ben viszont váratlanul kibékültek, visszatért a Dinosaur Jr. klasszikus felállása, és azóta már harmadik lemezük érkezik. Bár megközelíteni igen, megismételni nem tudták legnagyobb sikereiket. Azért még mindig érdekesek zeneileg.
Grizzly Bear – Shields
A brooklyni, főleg barokk popot és folkot játszó Grizzly Bear első, 2004-es Horn Of Plenty lemeze többnyire pozitív visszhangot kapott, bár igazán nagyot nem durrant. Ellenben a két évvel utána következő Yellow House-szal, amit imádott a zenei szaksajtó, a Pitchforknál az év nyolcadik legjobb lemeze lett a szokásos év végi listáján, míg a Knife című dal 109. lett később az évtized 500 legjobb dalát rangsoroló listájukon. A csúcsot a zenekar karrierjében mégsem ez a lemez jelentette, hanem a 2009-es Veckatimest, amely majd minden évet összegző zenei szaklap listáján előkelő pozíciót szerzett; a Pitchfork előző évtized legjobb lemezeit összegző listáján a 42. helyen végzett, a Two Weeks című daluk pedig nemzetközi slágerré vált (hála a Peugot-reklámnak is, ami alatt szólt). Nem irigylem a srácokat, hisz az elvárások hatalmasok, hamarosan kiderül, mennyire zavarta ez őket az alkotásban.
How to Dress Well – Total Loss
A filozófiából diplomát szerző brooklyni Tom Krellnél a zene csak hobbinak indult. Miután a The xx sikere megnyitotta az ajtót a halk, többnyire hálószobákban megírt, intim balladák előtt, egyre-másra bukkantak fel a sikeres neo-soul/RNB és postdupstep előadók, hálószoba-trubadúrok, így Krell is How To Dress Well néven. Először blogjára pakolgatta fel EP-k formájában ingyen szerzeményeit, majd első lemezével 2010-ben a zenekritikusok egyik kedvencévé vált. Elmosódott, szétmaszatolt, szentimentális balladáit imádták, a Love Remains több “év lemezei” listán is szerepelt, a Stereogum 2010 legjobb új előadóinak egyikeként beszélt róla. Két évvel a nagy befutás után érkezik is a második album, amit már kíváncsian vár a zenebuzik közössége.
Szeptember 25.
Dragonette – Bodyparts
A Dragonette néven futó kanadai electropop projekt 2007-ben lett viszonylag ismert, amikor Calvin Harris slágerét, a The Girlst dolgozták át The Boys címmel. Aztán még az évben megjelent debütáló lemezük, ami Harrisével ellentétben nem zavart igazán sok vizet, sőt a következő sem. Ehhez képest közreműködőként sokkal sikeresebbek voltak, elég csak felidézni Martin Solveig tavalyi, Hello című számát, amit a legtöbb tv és rádió folyamatosan tolt. Szóval egy méltatlanul mellőzött formációról van szó, már ami a szélesebb közönséget illeti, mivel a Dragonette eddigi két lemeze kimondottan jó volt, a harmadikkal pedig remélhetőleg sikerül is a nagy áttörés nekik.
Green Day – ¡Uno!
A Green Day egy eléggé hullámzó teljesítményű banda. Néha unalmasak, néha már-már vállalhatatlanul lapos, gagyi tinirockot gyártanak (ez volt a legutóbbi 21st Century Breakdown lemez), időnként viszont valahogy kijön nekik a lépés, és olyankor képesek zseniális lemezt is készíteni. Ugyanis a Dookie, az American Idiot, vagy akár még a Nimrod is olyan lemezek, amik miatt érdemes a Green Dayre figyelni, akkor is, ha csak minden harmadik, vagy akár sokadik lemezük is éri el ezt a szintet. Az American Idiot egy egészen ambiciózus vállalkozás volt, így ez lehet jó előjel legújabb projektjüknél, amely triplalemez lesz, illetve inkább három lemez, ami viszonylag rövid idő alatt jelenik meg, kéthavonta egy. Ebben a hónapban az első, ¡Uno! címmel, ezt követ majd novemberben a ¡Dos!, majd jövő év elején a ¡Tré!.
John Frusciante – PBX Funicular Intaglio Zone
Bár a Red Hot Chili Peppers számtalan formációban létezett (három évig Cliff Martinez, a Drive, és a Traffic zeneszerzője is ült a dobok mögött), azért az „igazi” RHCP-t Frusciantevel azonosítják (Flea és Kiedis mellett). Nem véletlenül, mivel a banda legjobb korszakait mind hozzá lehet kötni. Egyszer már ki volt rúgva a bandából drogfüggősége miatt, aztán visszatért a rehabilitációja után (ez volt a By The Way), aztán nemrég ő maga lépett ki – amit meg is érzett a banda, tavalyi, I’m With You című lemezük már elég gyengére sikeredett, hiányozott az az őrült ötletesség, amit Frusciante adott a korábbi lemezekhez. Viszont talán azt most megkapjuk új szólólemezén, ami már a tizenegyedik lesz neki.
No Doubt – Push and Shove
A kilencvenes évek egyik legsikeresebb pop bandája, a No Doubt 10 éves szünetet követően tér vissza új lemezzel. Az eltelt időszakban a frontcsaj, Gwen Stefani idejét két kimondottan jó szólólemez, meg a családalapítás kötötte le, most viszont készen állt, hogy visszatérjen a srácokhoz, és elkészítsék hatodik stúdióalbumukat. A lemez producere ugyanaz a Mark „Spike” Stent volt, aki az utolsó, Rock Steady című No Doubt lemezen is dolgozott, illetve egy szám erejéig a Major Lazer, vagyis Diplo és Switch is bekapcsolódott a dalszerzésbe, meg a produceri munkálatokba. Az első kislemezdal, a címadó Push and Shove ugyanakkor elég erőtlen, remélhetőleg nem ez lesz a lemez legerősebb dala.
Yoko Ono, Kim Gordon, and Thurston Moore – YOKOKIMTHURSTON
A ’80-’90-es évek egyik legmeghatározóbb, legnagyobb hatású, és egyik legnagyobb rockbandája, a Sonic Youth tavaly két szomorú bejelentést is tett. Az egyik, hogy az együttes két frontembere, Kim Gordon és Thurston Moore 27 évi házasság után elválnak, a másik pedig ennek egyik folyománya, hogy a Sonic Youth határozatlan ideig feloszlik. Idén viszont furcsa mód már újra együtt dolgozik Kim és Thurston, méghozzá egy furcsa kollaboráción, amelynek keretei közt Yoko Onoval közösen vesznek fel egy lemezt. Kellően furán hangzik ahhoz, hogy máris érdekes legyen.
No Comment