Tüskevár – kritika


Tüskevár, rendező: Balogh György főszereplők: Nagy Marcell, Péntek Bálint, Kovács Lajos, Détár Enikő, Rékasi Károly, Haumann Péter, Eperjes Károly, Molnár Piroska, magyar családi film, 99 perc, 2012 (nincs kh.)

Büdös hal

Nehéz úgy higgadt maradni, hogy a vetítés közben az ember legszívesebben a kezébe temetné a fejét, vagy/és elrohanna a Zaláig meg vissza. Az új Tüskevár, úgy ahogy van – és kevés erénye ellenére – egy nagy félreértés. És nem, nem azért, mert a regénynek lejárt volna a szavatossága. A film készítői csinálnak úgy, mintha. És ezzel Fekete Istvánt égetik, de nagyon.

Tüskevár

A Tüskevár a múlt század ötvenes éveinek második felében jelent meg először – ennek megfelelően lett az kérem megírva: Tutajos és Bütyök a korszak gyermekei, de azért lehet őket szeretni még ma is, mert Fekete szerencsére el tudta kerülni, hogy a rendszerre mutató jellemzőkkel ruházza fel őket, vagy éppen a környezetet. Sehol egy pártfunkci, vagy mondhatjuk úgy is, a vidék békén lett hagyva. Lehet arról írni és mesélni, ami a lényeg: jönnek a srácok a nagyvárosból, bizonyos elképzelésekkel a természetről, a Kis-Balaton Yodája meg szépen hagyja, hogy saját kárukon szerezzenek szó szerint viharos tapasztalatokat és gyomorrontásos kalandokat. Jó lehet ez még ma is, gondolták a moziváltozat alkotói, s jól gondolták. De nem gondolták tovább. Illetve félregondolták. Fekete regénye ugyanis nem azért lenyűgöző, mert sok évtizeddel ezelőtt játszódik. Nem attól izgalmas, hogy a gyerekek még nem beszéltek vissza, sőt félve tisztelték az osztályfőnököt, az orvost meg a Náncsi nénit, s ennek megfelelően a felnőttek is magázták őket – sőt az okostelefon meg a laptop hiánya se tette a történetet izgalmasabbá. De ha mégis erre voksolunk, mert ebben hiszünk, hát legyen: viszont akkor dönteni kell, retrót csinálunk vagy az új évezredre mentjük át a lényeget.

TüskevárA kérdés nyitott maradt, helyette egészen szürreális a végeredmény: maradt minden, a modernizálás csupán a szponzorpólóban mutatja magát. Tömören annyi történt, hogy Bütyök és Tutajos utószinkronos modorbajnokként játszik régimódisat, úgy csinálnak, mintha nem tudnák, melyik évet írjuk, s miféle fusztrációk, szorongások között dühöng ma az ifjúság. Nagyon ciki tud lenni, amikor papírmasé karakterek papolnak a jólneveltségről. A felnőttek pedig mindehhez asszisztálnak: ők is csak egy olcsó skanzen-világ szalmával kitömött, úgynevezett „vidéki emberei”, amit az úgynevezett vidéki emberek nevében kérek ki magamnak egyébként. Csak Matulát nem sikerült végképp elrontani – bár Kovács Lajos is csak akkor működik igazán, amikor nem kell a szöveggel bajlódnia.

Aki olvasta például a Vukot, jól tudja: az se feltétlenül úgy lett megírva, hogy Fekete István közben valamiféle tündibündi Disney-figurát képzelt maga elé. Viszont Dargay Attila zsenije jó érzékkel ismerte fel: a szépen megrajzolt cukiság nem feltétlenül írja felül a tárgyilagos romantikát. Az adaptálónak az a dolga, hogy adaptáljon: mindenekelőtt érteni kell a művet, ha ez nincs, a sok kínlódás ellenére is csak annyit ér az egész, mint a konyhaasztalon hagyott, félig megpucolt piaci harcsa. És könyörgöm, ne áltassuk magunkat: pedagógiai szempontok alapján se akarjunk már zacskót húzni a lehetséges célcsoport fejére. Matulára most is nagy szükségünk lenne, úgyhogy légyszi tiszteljük annyira az öreget, hogy feltételezzük róla: biztosan lenne egy-két frappáns ötlete, hogyan lehetne ma is megfogni a városi puhányokat. Mindenesetre az efféle nosztalgia-blődliknél csak jobbakat nézhetünk ki belőle.10 2

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Bond számokban
Következő cikk Arnie iskolaköpenye, Clooney matekozik, Seagal és a biológia

No Comment

Leave a reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .