Két rövid bekezdés, az e heti bemutató-dömping két legjobb filmjéről.
Szesztolvajok (The Angel’s Share) r.: Ken Loach, fsz.: Paul Bannigan, Roger Allam, James Casey; angol-franca-belga-olasz vígjáték, 101 perc, 2012.
Ken Loach talán az egyszerűbb eset. Mármint azért, mert jobb kedvünk támadhat a Szesztolvajoktól. A peremlét lúzereinek szigetországi védelmezője világhírű együttérzését magához képest a legvidámabban hasznosítja: hősei persze most is két lábbal a földön szerencsétlenkednek, rugdossa őket az élet (vagyis a rendőrség meg mindenki más) jobbra és balra, a külvárosi skót föld csak úgy zokog alattuk, s mint a rendezőnél mindig, most is elég könnyű elhinni, hogy a szociális érzékenység nem valami gőgös póz, hanem maga a hitvallás. Így aztán van abban valami meglepő, hogy a közmunkára ítélt, humánus fordulat okán a whisky-szakértés, majd tolvajlás felé forduló fiatalok története elsősorban szívmelengetően optimista és csak utána realista, sőt Loach még azt is megengedi magának, hogy egytől-egyig imádnivaló karakterei közül egyet kiemeljen, s minden alkotói tapasztalata ellenére a totális boldogság felé pöccintse el a végére. Rendkívül jó érzés nézni ezt az egészet, leginkább azért, mert sokszor bírjuk azt gondolni, hogy egyszerre hitelesnek és szentimentálisnak lenni annyira lehetetlen, mint egy felügyelet nélküli, absztinens körséta a szeszfőzdében – Loach azonban a maga 76 évével elért odáig, hogy rétegfilmesként mutatja meg, hogyan is lehet és talán kell is ezt csinálni.
***
Mindenki a mennybe megy (Toată lumea din familia noastră) r.: Radu Jude, fsz.: Serban Pavlu, Mihaela Sirbu, Sofia Nicolaescu; román-holland dráma, 107 perc, 2012.
No és a románok. Ők már nem annyira szórakoztatóak. A hullám, amit ugye már sokadik éve példaként emlegetünk mi is, régen nem új, viszont még mindig érdemes felülni rá – a Mindenki a mennybe megy ennek a tézisnek a legfrissebben látható bizonyítéka. A recept, mint oly sokszor, most is egyszerű: a pipogya-értelmiségi apa felül a bringára, becsönget a volt feleség lakásába: nyaralni vinné kislányát a tengerhez. Az asszony kozmetikusnál, helyette a papucs-pasi és az ex-anyós vétózná a vakációt. Szó szót követ, közben befut a nő, remek ordítozás kezdődik, beindul a buli, s hamarosan a kibeszéletlenség fordítja forrongó hétköznapi abszurdba az egyszerűnek indult szituációt. Szóval, semmi különös, csak néhány önzőző felnőtt teszi magát tönkre bő másfél órában – mondhatnánk, hogy a fene akar ilyesmiket nézni, de jelen esetben nem mi döntjük el, mi a jó nekünk, hanem a film. Nézzük, mert nem lehet nem nézni, elvégre legbelül jól tudjuk, könnyen sodródhatunk mi is oda, abba a kényelmetlenül ismerős kis lakásba, van, vagy volt vagy lesz az a helyzet, amikor mi is szánalmasan kivetkőzünk magunkból, a tehetetlenségből átmegyünk dühöngő birkába, s visz minket a lendület meg az indulat – persze kívánom magunknak, hogy ne legyen igazam, mert mi mindannyian okosabbak, érettebbek vagyunk Radu Jude filmjének szereplőinél. S ha így van, hát tényleg megérdemeljük, hogy ne tekeredjen nyakunkra a családi kör.
No Comment