Dead Can Dance – Gladiátor az Arénában


A Queen csak virtuálisan tért vissza egy digitálisan felújított koncertfilm erejéig, a Dead Can Dance viszont 16 év után újra Magyarországon járt és két órán keresztül múltidézett, valamint ízelítőt adott az új albumból. A nyolcvanas és kilencvenes években sikert sikerre halmozó zenekar tagjai számos közösen kiadott lemez – a Toward the Withinről talán még a Pitbull-rajongók is hallottak – után szólóban folytatták karrierjüket. Az egyetlen közös turnéból kimaradtunk, de már tavaly óta lehetett hallani az új lemezről és az azt követő fellépésekről. Az átlagos Dead Can Dance-rajongóból kiindulva az öltönyös-nyakkendős biztonsági őrök ezúttal eltekintettek a motozástól és a gyors bejutást követően sörhöz is kevesebb helyen lehetett hozzájutni, mint máskor. A 8 órai kezdésből fél 9 lett. Eddig két zenekar esetében volt szerencsém pontos kezdéshez. Mindkettő német.

Mivel az Arénát ezúttal sem sikerült megtölteni, az üresen maradt lelátókat és a színpad mögötti teret felravatalozták, az egész úgy nézett ki, mint egy Batman-film díszbemutatója. Az est során régi és új számok is elhangzottak, hol együtt, hol külön adva elő azokat. A zenekar nem kockáztatott, csak egyetlen egyszer, amikor megalakultak és eldöntötték, hogy ilyen zenét fognak játszani. Felesleges bármi újat is keresni: egy nagy adag melankólia, két jellegzetes énekhang, szintetizátorok, furcsa hangú ütős és pengetős hangszerek és sok idegen nyelv. Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám: modoros. Biztosan túléltem volna, ha a görög dalt nem hallom. Viszont az emberek veszik, letöltik, hallgatják, nézik, beszélnek róla, akkor meg miért ne? A gondosan megszerkesztett programba három visszatapsolást terveztek bele, így jött ki a két óra, ráadásul az itt előadott számokat vétek is lett volna kihagyni.

Ami miatt a Dead Can Dance számára az elmúlt 16 év nem tűnt el nyomtalanul, az a filmzene-felhozataluk. Míg a zenekar Csipkerózsika-álmát aludta, Lisa és Brendon nem ült a babérjain, bár kétségtelen, az előbbi sokkal aktívabb volt. Hangját olyan filmekben hallhattuk viszont, mint a Szemtől szemben, a Bennfentes, a Királyné nyakéke, az Ali, A Sólyom végveszélyben, az Amerikában, a Tűzben edzett férfi, az Artúr király, a Collateral – A halál záloga,  Ripley és a maffiózok, A Köd, a Tökéletes bűnözők, az Őrzők legendája vagy éppen az Elnök emberei és a Helyszínelők sorozatok egyes részei. Illetve zeneszerzőként működött közre többek között a Bennfentes, a Gladiátor, a Samsara, a Nap könnyei, az Ali és A bálnalovas című filmeknél, valamint számos dokumentumfilmnél. Ezek közül talán legismertebb a több filmben is felcsendülő Host of Seraphim, melyet Perryvel közösen készített, de előszeretettel dolgozik együtt Hans Zimmerrel is. És ha már itt tartunk, ne feledkezzünk meg a Sosrstalanságról, melynek zenéjét Ennio Morriconeval közösen követte el. Mindössze egyetlen filmben láthatjuk őt szereplőként, az Arany Pálmára jelölt és többszörös Goya díjazott El nino de la lunaban. A fenti felsorolásból az Adam Sandler filmek hiányoznak, mert bár az utóbbi időben megjelent bennük az éhezés, az esőerdők kiírtása, a terrorizmus elleni harc és a globális felmelegedés problémája, egyelőre nem férnek bele a profilba.

Az Aréna – számomra legalább is – ismételten bebizonyította, hogy koncertek lebonyolítására csak mérsékelten alkalmas, mert sokadszorra volt olyan élményben részem, mintha Tihanyban járnék. De nincs harag, now we are free és Lisa szeret minket. Tudom, mert Ő mondta.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Final Cut az egész világ (7.)
Következő cikk Az igazság ideát van

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..