Főnix takaréklángon – Crippled Black Phoenix: No Sadness or Farewell


A Crippled Black Phoenix malmai egyáltalán nem őrölnek lassan. A szintén idei (Mankind) The Crafty Ape után, (ami a saját rangsoromban erősen esélyes az év lemeze címre), most itt a No Sadness or Farewell. Az előző lemez élményei után hatalmas mohósággal vetettem rá magam erre, és ha csalódni nem is csalódtam, ősszel már kisebb lángon izzott fel a madár és az én lelkem is, ahogy a dalait hallgattam.

A mennyiséget ezúttal 6 számban maximalizálták, de hosszúságban azért ez kijön egy albumnyira, talán elég, ha megemlítjük, hogy kapásból egy 12 perces számmal indítanak, de ha a többit is megnézzük, átlagban is megvan a 7 perces hossz. Na de nézzük a lényeget!

Justin Greaves és csapata azért megint izgalmas anyagot rakott össze, és ezúttal sokkal inkább hangulat-, mint üzenetalapú cuccot hallhatunk.  Épp itt keresendő az első problémám is. Magával az erős atmoszférateremtéssel még nem lenne baj, sőt, ha valaki képes ilyenre, ráadásul így, az már megérdemli a csokit, csak egy idő után az ember azért már várja, mikor törhet ki a borongós merengésből. Mert próbálkoznak ugyan fel-felemeléssel újra és újra, de azért mindig sötétben ér véget a móka. Igaz, Nagy-Britanniában biztos többet esik az eső.

A végére azonban nyugodtan meg lehet bocsátani, nem hagynak minket happy end nélkül. Bár azért nyugodtan bevallhatjuk, hogy az utolsó darab, a Long Live Independence a legunalmasabb szám a lemezről, pedig mikor elkezdődik, lehet örülni, hogy ez most más lesz, de aztán a kezdeti izgalom viszonylag hamar alábbhagy. Viszont a hangulat egységessége abszolút piros pont, ezek a dalok jól passzolnak egymáshoz.

http://www.youtube.com/watch?v=hCRVMcMbi_4

A stílus igencsak sokszínű, ahogy eddig is, aminek azért nagyon is örülünk, de még mennyire! Próbálkozni lehet, de továbbra sem érdemes egy jól behatárolható címkével felruházni hőseinket. Ők sem mondják meg, hogy ez milyen zene, ami persze marhára divatos húzás is, de esetünkben teljesen jogos. Annyi biztos, hogy elég ellentmondásos. Ugyanis a hangzás nagyon gazdag, és tök jól meg van komponálva minden, de sokadik hallgatásra feltűnik, hogy valójában egészen egyszerű dolgok vannak itt eljátszva. Csak épp az itt-ott elejtett hangok, és sikálások nagyon jól vannak elhelyezve.

Ami viszont stílus tekintetében zavart, az az új énekes, John E. Vistic.  Alapvetően nem rossz, amit csinál, de a (Mankind)-ban imádtam a férfi énekes hangját, itt viszont már nem azt kapjuk, mint ott, ami csak azért fáj, mert nagyon vártam már, mikor hallhatom azt a fickót újra. A női énekre viszont (amiről nem tudtam eldönteni, ugyanannak az embernek a szájából jön-e mindkét esetben), nem panaszkodom. Meglehetősen hipnotikus volt. És ezek mellett még kapunk két instrumentális szerzeményt. Talán ezek a legjobbak a lemezen.

Összefoglalva tehát önmagában egy nagyon jó kis lemezről van itt szó, csak a (Mankind) után hasonló mértékű változatosságra számítottam, mint amit attól kaptunk. Mindenesetre, ha fel akarunk vidulni mondjuk egy szakítás után, semmiképp ne ezt hallgassuk! Minden más esetben viszont igen! A zenekarnak meg üzenem, hogy fel a fejjel! Én örülnék, ha így tudnék zenélni.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Jól fizető sztárválások
Következő cikk Különleges film készült a 30Y lemezéhez

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..