Vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet, és talán még mindig nem tudom eldönteni, milyen hatással is volt rám. A hangulata még itt lebeg körülöttem, de ugyanakkor nem volt benne olyan szereplő, akit annyira a szívembe zártam volna, hogy szívesen olvasnék még róla vagy kíváncsi lennék a további sorsára. Talán egy valaki, de ő csak a történet vége felé jelenik meg, és nem akarom lelőni az egyik poént.
A regény már az első oldalakon áraszt magából egy különleges hangulatot (még nem olvastam mást az írótól és a filmet sem láttam), ami vagy megragadja az embert, vagy nem. Engem megragadott. Láttam magam előtt a környezetet, néha még az illatokat is érezni véltem. A szereplők valahogy furcsán távolinak tűntek az első soroktól kezdve. Nem tudtam azonosulni velük vagy akár csak melléjük csöppenni, viszont láttam az egészet. Volt, akit sajnáltam, akire haragudtam, akit megértettem, és akit nem. Ezek az érzések azonban nem állandósultak. Akit eleinte megértettem, annak más döntéseit már nem tudtam helyeselni és fordítva.
„Talán soha nem gyógyulunk ki teljesen az első szerelemből. Talán az ifjúkor túlzásával túl könnyen szórjuk el rajongásunkat, mert tévesen azt képzeljük, mindig lesz miből adnunk.”
Ha egyetlen szóval kéne jellemeznem az egészet, azt mondanám: emberi. Teljesen és száz százalékosan emberi. Hibákkal, tévedésekkel, rossz tulajdonságokkal és rossz döntésekkel. Akármelyikünk szerepelhetne ezeken a lapokon.
„A harminchat és a huszonöt között az a nagy különbség, hogy huszonöt évesen az ember nem tud szánalmasan kinézni. A fiatalság a legjobb kifogás. Mindent felvehetsz, bármit csinálhatsz a hajaddal, és nyugodtan járkálhatsz, jól fogsz kinézni. Semmi gond, hiszen még csak most találod fel magad. De ha egy kicsit öregebb leszel, rájössz, hogy csupán az illúzióidat tükrözöd.”
Nem szól se világmegváltásról, se lángoló szerelemről, csupán az életről: hétköznapi emberek hétköznapi életéről. Mégis vannak benne olyan sorok, gondolatok, amikben magunkra, saját vívódásainkra ismerhetünk. És az a szép benne, hogy ez mindenkinek más.
„Vezetés közben próbáltam megfogalmazni némi szülői jó tanácsot, de fogalmam sem volt, hogyan mondjam el. Szerettem volna elmondani neki valamit, amit csaknem hatvan év alatt tanultam meg: a halottaknak még annyival sem tartozunk, mint az élőknek, s az egyetlen esélyünk a boldogságra – elég silány kis esély –, ha örömmel fogadjuk a változásokat. De nem voltam képes rá.”
Nem egy könnyed, félnapos olvasmány, nem olyan, ami után csak megrántja az ember a vállát, hogy ez is megvolt. Kicsit több annál, kicsit nehezebb. Le kell ülni, és nyugodt környezetben olvasni, különben az ember átsiklik azok a gondolatok felett, amelyeket fontosnak érez. Időt kell rá szánni, de megéri.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki gondolatokat ébresztő könyvre vágyik, és aki szeretne egy kicsit elmerülni mások életében. Egyetlen esetben ne olvasd el: ha a homoszexualitásnak még az említésétől is irtózol, mert akkor utálni fogod.
No Comment