Szép remények – kritika

Szép remények (Great Expectations) angol-amerikai filmdráma, 128 perc, 2012, rendező: Mike Newell, szereplők: Jeremy Irvine, Holliday Grainger, Helena Bonham Carter, Ralph Fiennes. kh: 12

A tékozló fiú és a kurtizán

Az utóbbi időben minden évben készül egy-két kosztümös adaptáció az angol irodalom klasszikusaiból, hol korunk felkapott színészeivel, mint a 2011-es Jane Eyre Michael Fassbenderrel és Mia Wasikowskával, hol pedig újító vizualitással, mint a 2012-es Üvöltő szelek a naturalisztikus táj- és emberábrázolásával. Idén a Szép remények került a mozikba, ami ismét egy inkább színészei miatt érdemesebb alkotás, mintsem egy olyan, amire megvalósításának forradalmi ötlete miatt emlékeznénk, mint például az 1998-as Cuaron-féle modernizált feldolgozásra.

Az árva Pip gyerekkorában bekerül egy jómódú házba, mint az úrnő örökbe fogadott lányának fizetett játszótársa. A fiú a lány gonoszkodó természete ellenére beleszeret, és ezt a gyerekszerelmet őrzi ifjú korában is, és ez a szerelem az, ami miatt ő is a felső körökhöz szeretne tartozni, hogy egyenrangú legyen a lánnyal és elvehesse. Amikor erre alkalma nyílik, nem is habozik. Rejtélyes támogatója (akiről később kiderül, hogy az a szökött rab, akit gyerekkorában étellel és itallal kínált) Londonba küldi, ahol kitanulhatja a dzsentriség csínját-bínját. A történet akkor lesz igazán kacifántos, mikor fény derül a Miss Havisham, Estella és Magwitch közötti összefüggésre, ami magyarázatot ad Pipnek kőszívű szerelme viselkedésére.

Shakespeare után valószínűleg Dickens történeteit dolgozza fel legtöbbször a filmipar (Twist Olivér, Copperfield Dávid, Karácsonyi ének), a Szép remények is már a sokadik filmre vitelét éli meg, de hullámzó teljesítménnyel. Pip szerepét játszotta már Michael York és Ethan Hawk, Magwitch-t Anthony Hopkins, Miss Havisham-et Jean Simmons és az X-akták Gillian Andersonja is. Az idei verzióban inkább a mellékszerepekben láthatunk nagy neveket – és jobb alakításokat. Jason Flemyng hiteles az egyszerű, de hatalmas szívű kovács szerepében, Ralph Fiennes a névtelen jótevő figurájából annyit tud kihozni, amennyi a szerepben is van, Helena Bonham Carter pedig az elmúlt években már csak önmagát hozza minden filmjében, mind külsőleg, mind belsőleg, de így legalább rájátszik Miss Havisham szellemfilmeket idéző megjelenésére, és erős karaktert ad a szerepnek. A főszerepben játszó Jeremy Irvine nem viszi el a hátán a filmet, sokkal színesebbek az őt körülvevő emberek, akár barátjára, Herbertre (Olly Alexander), a pénzbeszedő Wemmickre (Ewen Bremner), vagy Pip nagy ellenfelére, a vérbeli dzsentrire, Bentley Drummlere (Ben Lloyd-Hughes) gondolunk. Estellát Gwyneth Paltrow a modern változatban hihetőbben formálta meg, mint a feltörekvő Holliday Grainger, akit a legtöbben Lucrezia Borgiaként ismerhetnek, és aki valószínűleg a jövőben is marad a kosztümös filmek rászabott világában.

Mike Newell maradt a klasszikus feldolgozásnál, látványvilágában jelesre végezte Dickens egyik legsikeresebb művének adaptálását, a film eleji tipikus angol tájak szabad szépségét ellensúlyozva a város szűk és mocskos tereivel, és sokszor színpadias megjelenéssel (London utcája, Pipék lakása, a Havisham-villa). A történet kortalan mondanivalója miatt nem volt nehéz dolga. A szülők vétkét a gyerekek viszik tovább, a rangbéli feljebb jutás a társadalom elismerése miatt, majd a mellbevágó ráismerés arra, hogy a céltalan dőzsölés csak rangra emel, de olyan áron, amit szeretteink fizetnek meg.

Hozzászólások

hozzászólás