Számháború



Emberrablás (Kapringen), rendező: Tobias Lindholm, főszereplők: Johan Philip Asbaek, Soren Malling, Dar Salim, Abdihakin Asgar, Gary Skjoldmose Porter, dán thriller, 99 perc, 2012 (16)

Tavaly decemberben csaknem háromévnyi raboskodás után szabadítottak ki 22 tengerészt a szomáliai hatóságok. Ez volt a leghosszabb idő a szomáliai kalózok fogságában. Ekkortájt120-an vártak a kiszabadításukra, két évvel korábban ez a szám még elérte a 600-at. A hajók legénységének biztonságára azóta már fegyveres őrök vigyáznak és a térségben hadihajók járőröznek az EU által indított kalózkodás elleni misszió, az Atalanta művelet keretében. Ennek köszönhetően 2010-ben még 47 hajót raboltak el arrafelé, 2012-ben már csak 5-öt. A világ vizein, beleértve a kelet-afrikai Szomália partjait összességében csökkentek a kalóztámadások, jelenleg a nyugat-afrikai Guineai-öböl és az indonéz szigetvilág számít igen veszélyesnek. Az erős tengerészeti hagyományokkal bíró európai országokban még ma is sokan a halászatból és a tengeri kereskedelemből élnek, így nem véletlen a német, olasz, dán katonai jelenlét. Szomáliában a ’90-es évek elején polgárháború tört ki, mely azóta is tart. Az egyébként ásványkincsekben gazdag és egykoron szebb napokat látott ország lakosságát ma az éhínség tizedeli, teljes a káosz és az anarchia, az infrastruktúra megsemmisült, a segélyszállítmányokat az iszlamista al-Shabab szervezet az általa irányított területre nem engedi be. A kalózkodás a polgárháború kezdete óta jelen van, az ország összeomlásával az illegális halászat terjedt el, a cél elsősorban a vizek feletti ellenőrzés megszerzése volt. Ma már ennek sokkal összetettebb és bonyolultabb okai vannak.

A filmnek (a címe szó szerinti fordításban útonállók) nem célja ezen okok feltárása és elemzése. Egy dán kereskedelmi hajót, az MV Rozent és annak hétfős legénységét rabolják el szomáliai kalózok váltságdíj fejében. A hajózási társaság ugyan alkalmaz egy profi túsztárgyalót Connor Juliant (Gary Skjoldmose Porter), de a cégvezető Peter C Ludvigsen (Soren Malling) nem akarja kiadni a kezéből az irányítást. A kalózok a legénység három tagját elválasztják a többiektől és valamiért úgy döntenek, hogy a szakács (Johan Philip Asbaek lásd még Borgiák) lesz a kapcsolattartó, akinek persze enélkül is éppen elég baja van. A kalózok sem dánul, sem angolul nem beszélnek, így egy tolmácsot, Omart (a szomáliai származású, kanadai születésű és jelenleg Dániában élő, valóban több nyelven is beszélő Abdihakin Asgar) is magukkal visznek a fedélzetre.

A reménytelenség és a kiszolgáltatottság érzetét még jobban érzékelteti, hogy a kalózok beszéde egyáltalán nincs feliratozva. Mivel a hajó és szállítmánya különösebb értéket nem képvisel, így az egyetlen dolog, amiért pénzt lehet követelni, az a legénység élete. Néhány baki után Ludvigsen, aki gyakorlatilag beköltözik az irodájába elkezd hallgatni Connorra. A túsztárgyaló fizikuma, rövid haja, tetoválásai, tudása és higgadtsága arra enged utalni, nem most kezdte a szakmát és számos olyan küldetésben részt vett, amiről jobb, ha nem tudunk. Ludvigsen munkatársa Lars Vestergaard (az iraki születésű – érdekes módon, bár le sem tagadhatná, ezt a film mégsem használja ki – Dar Salim lásd még Trónok harca) szintén a hazai csapatot erősíti. A film elején Ludvigsen vélhetően nem önzetlenségből felajánlja neki segítségét, mert úgy tűnik, az üzleti életben kevésbé jártas, ezért a tárgyalás során kezdetben inkább a háttérben marad, de később magára talál és hasznos ötletekkel áll elő. A túszokért cserébe kért összeg pofátlanul magas, a cég által felajánlott összeg pedig nevetségesen alacsony.

A néző is sejti, hogy valahol a kettő között lesz majd a megoldás, ehhez viszont időre van szükség, ugyanakkor a kalózokat senki és semmi nem sietteti. A pénzről, az időről, az életről és úgy általában a világról kialakított eltérő szemlélet nagyon jól lejön a filmből. A kalózoknál nem látunk családi fotókat, jegygyűrűt, csak AK-47-est. Szívják a cigit, bámulnak ki a fejükből, énekelgetnek, haverkodnak a túszokkal, vagy éppen kegyetlenkednek velük, mikor milyen kedvük van. Ha van is számukra haza, a vágyódás nem igazán látszik rajtuk. Mintha ezer éve ezt csinálnák. A túszok ellenben mennének haza a szeretteikhez, egyre nyomorultabbul érzik magukat, a tolmács sem jókedvében van a hajón, Ludvigsent pedig a családtagok, a tulajdonosok és a sajtó tartja nyomás alatt, amivel egyre nehezebben tud megbirkózni. A feszültség nő, az pedig a jelenlegi helyzetben nem előnyös.  A történet kitalált, de valós elemekből építkezik, az elejétől a végéig hihető. Mint ahogy azt Tom Norring dán nagykövettől hallottam, bár a történet fiktív, az MV Rozent néhány éve valóban kalózok kerítették hatalmukba. A kép, a szöveg, a zene mind azt a célt szolgálják, hogy már-már dokumentumfilm szerűen mutassák be a cselekményt. Nyers, realisztikus, elgondolkodtató. Mentes az előítéletektől, nem akar megmagyarázni semmit, csak bemutatja azt, ami van. Akik szeretik az északi filmeket és napjaink történéseit, azok nem fognak csalódni Tobias Lindholm munkájában.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Űrszekértolók
Következő cikk Anyátok!

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..