Tűzgyűrű (Pacific Rim) rendező: Guillermo Del Toro, főszereplők: Charlie Hunnam, Idris Elba, Ron Perlman, amerikai sci-fi, 131 perc, 2013 (12)
Valahol igenis létezik egy Galaxis Útikalauz Stoposoknak. Ennek hiányában elég nehezen tudom elhinni, hogy egyeseket ilyen szinten irritáljon a Golden Gate híd, a Sidney-i Operaház és a hongkongi kikötő. Az emberiség legújabb ellenségei a Csendes-óceán mélyéről, egy törésvonalon elhelyezkedő féreglyuk-szerűségből támadnak. Előbb átússzák az óceánt és San Franciscót támadják meg, hogy Pearl Harborhoz hasonlóan belerángassák az USA-t. A hülyék.
Csak utána jönnek a többiek. Szegény filippínók, már megint ők szívják meg. Ahogy az ilyenkor lenni szokott a világ vezető hatalmai félredobnak minden ellentétet és közösen dolgozzák ki az ellenszert. A megoldást ezúttal emberi agyhullámok által irányított hatalmas robotok jelentik. Ezek a robotok annyira hatalmasak, hogyha valaki egyedül akarja irányítani őket az agyhullámaival, akkor elkezd vérezni az orra. Na ezért vannak ketten. Meg mert egyedül unalmas. Az egyik a baloldal, a másik a jobboldal mozgatásért felel. Ehhez teljes összhangban kell lenniük, különben pofára esnének. Az agyhullámok összehangolását hívják driftelésnek. Erre csak a legjobbak képesek. Róluk szól a film. Vannak köztük testvérek, apa és fia és szerelmesek is. Mikor a hadsereg megvonja tőlük a bizalmat, magukra maradnak. Parancsnokuk, aki egykoron maga is az egyik ilyen robotot – illetve annak felét – irányította az Egri csillagok Dobóját megszégyenítő módon szinte bármilyen helyzetben képes lenyomni egy lelkesítő beszédet. Miközben a régi kalandok emlékére vérzik az orra. Meg mert a robotok atommal működnek és az nem játék. A film végén természetesen sikerül a gonosz űrlényeket hazarugdosni az anyjukba. Mindenki örül. Már aki túlélte.
Kevés olyan film készült eddig, amelyik ennyire a látványra utazott volna. Csak vicceltem. Rengeteg. Senki ne szégyellje magát, akinek egy-két kivételtől eltekintve egyik színész sem ismerős. Nem ő jár keveset moziba, hanem a szereplők. Amiatt se érezzük magunkat hülyének, mert nem értjük a szöveget. Annak ugyanis nem sok értelme van, de valamivel ki kellett tölteni a két robbanás közötti űrt. Annyit minden esetre megtudunk, hogy az idegenek már jártak nálunk, csak akkor dinoszauruszoknak álcázták magukat. Emberek híján ez akkor egyébként teljesen felesleges volt. Az már sokkal feltűnőbb, hogy most is dinoszauruszoknak álcázzák magukat. És ijesztőek is. Tudom, mert a kislány nagyon sír. És elevenszülők. Mert miért ne. És hogy a dinoszauruszok idejében ez a törésvonal még nem létezett? Jöttek máshonnan. És azt is megtudjuk, hogy akkor azért nem maradtak itt, mert nem tetszett nekik a klíma. Bezzeg a mostani, hogy egyem a szívüket. Az elmúlt néhány évtized „mi vagyunk az emberiség utolsó reménysége” filmjeiből megkapunk szinte mindent, csak kapkodjuk a fejünket. De mielőtt még mindenki úgy döntene, hogy inkább otthon marad és megnézi hetedszerre is a Don Matteo 142. részét, azért legyünk jók és vigyük el a kölköket. Valamelyik nagy játékgyártó (és több kicsi kínai) úgyis rá fog hasalni a témára. És akkor megvan a karácsonyi ajándék. A rendezőt és a többieket direkt nem említettem. Talán majd máskor. Ja, és külön gratuláció a filmcímért.
No Comment