Aki befogta Gosling száját


Nicolas Winding Refn portré: 3. rész

Nicolas Winding Refn első filmje minden idők egyik legsikeresebb dán filmje lett, túlélt már egy anyagi csődöt, győzedelmesen visszatért, egészen Hollywoodig menetelt, ahol Ryan Goslingot az abszolút sztárságig repítette, Jodorowsky imádja őt, Lars von Trier pedig irigységgel vegyes aggodalommal utálja. Ki ez a dán fenegyerek, honnan indult, és milyen utat járt be? Több részes cikkünk ezt tekinti át. A befejező részben két, talán legnépszerűbb filmjét tekintjük át.

Ha még nem olvastad Nicolas Winding Refn-portré második részét, itt találod meg>>

 

Nicolas+Winding+Refn+GoslinngA Pusher-trilógia lezárásával kimászott a csődből, új filmforgalmazó céget alapított, és romjaiból főnixként született újjá. Ugyanakkor a harmadik Pusher-filmet a dán nézők nem fogadták túl jól, nem tetszett nekik, hogy a film bevándorlókról szól, ugyanis a dánok kifejezetten utálják őket. Ez be is tette a kaput Refnnél, végleg megutálta Dániát. Ezen pedig az sem segített, hogy a dán kritikusok eléggé lehúzták a Pusher 3-at, miközben más országokban ódákat zengtek, és zengnek azóta is róla, mi több, Refn szerint is a legsikerültebb rész. És azóta is a világ minden táján elismerik, míg hazájában sosem kapta meg a kellő elismerést, miközben pl. néhányan már odáig is elmennek, hogy tulajdonképpen a Pusher karcos, realista stílusából nőtt ki az egész dogma-irányzat. Így egyértelmű volt számára: menekülni bármi áron, megragadni minden lehetőséget. Az első ilyen lehetőséget a BBC kínálta fel számára, mikor is felkérték, rendezze meg a Miss Marple sorozat egyik részét, ami Nemezis címmel futott. Persze nem egy 20, vagy 40 perces epizódra kell gondolni, hanem akárcsak a Sherlocknál, egy filmnyi játékidővel kell számolni, egy 90 perces évadzárót rendezett.  Az életmű szempontjából jelentéktelen, ízig-vérig bérmunka volt, az időközben megfontolt családapává érett Refnnek jó pénzt jelentett, ráadásul végre Dánián kívül is dolgozhatott. Az igazán nagy lehetőség pedig csak ezután jött.

Bronson (2009)

Egy brit producer megkereste, hogy csináljon életrajzi filmet Charles Bronsonról… Na nem arról a Charles Bronsonról, amelyik egy karakteres és legendás színész, hanem arról, amelyik minden idők legköltségesebb brit rabjaként vonult be az angol történelembe. Cserébe teljes kreatív kontrollt kapott, egyetlen kikötéssel: Tom Hardy lesz a főszereplő mindenképpen (korábban Jason Stathamről volt szó, de ő végül nem vállalta). Refn ezzel nem volt teljesen kibékülve, nem tartotta Hardy-t igazán jónak a szerepre (aztán Hardy zsigerien erős játékával meggyőzte), ugyanakkor egy fantasztikus lehetőség volt, ráadásul hagyták szabadon dolgozni. Így megcsinálta minden idők egyik legkülönlegesebb életrajzi filmét. Bevallása szerint teljesen hidegen hagyták a biopic-ok, egyáltalán nem hozta lázba, ennek ellenére sikerült nagyon erős portrét rajzolnia főszereplőjéről. Alanya, Charlie Bronson – született Michael Gordon Peterson – egy közveszélyes őrült, aki azzal lett országszerte híres, hogy 7 éves börtönbüntetését alaposan kinyújtotta azzal, hogy folyton verekedéseket szított bent, és szinte állandóan rátámadt az őrökre. A fazon pedig azt is elérte, hogy kisebb kultusza alakuljon ki. Függetlenül attól, hogy egy érdekes figura, nehezen lehetett volna kihozni egy rendes, történetmesélős életrajzi filmet. Vagy ki lehetett volna, de unalmas lett volna.

Bronson
Bronson

Éppen ezért Refn meg sem próbálta igazán elmesélni Bronson életét, pár életrajzi eseményre szorítkozva, hanem egy lépéssel tovább ment, és betekintést engedett ennek a beteg elmének a fejébe. Ebben az erősen stilizált világban, ebben a belső őrületben pedig egy idegenvezetőt is kapunk, magát a címszereplőt, aki egy képzeletbeli színházközönségnek kommentálja az eseményeket időnként, végtelenül teátrálisan. Morbid humorral átitatott zseniális és sokkoló szatíra az erőszakkultúráról. Bronson ugyanis magát az erőszak művészének titulálja, egyetlen célja az életben pedig, hogy híres legyen. Bármi áron. Érdekes áthallás magára, a rendezőre, aki erőszakos filmjeivel ugyancsak nevezhető az erőszak művészének, állítása szerint pedig mindig is az volt a célja, hogy nagyon híres legyen. Sőt, ő maga is elismerte, hogy nem véletlen a párhuzam. Így a film felfogható akár afféle humoros önreflexiónak is, hisz rengetegen titulálják arrogánsnak Refnt. Bronson pedig egy istenkomplexusos félkegyelmű. A Fear X után pedig ismét Kubrick-parafrázis, ám tanulva annak hibáiból, ezúttal a megidézett mű – jelen esetben a Mechanikus narancs – ezúttal finoman van jelen, alig észrevehetően, visszafogottan, a felszín alatt. Mert Peterson rokon lélek Alex DeLarge-dzsal, az indokolatlan erőszak megszállottja. És az gyógyintézetben az „átnevelés motívum” is megjelenik, ugyanakkor megáll az utalás a saját lábán is, a Kubrick mű ismerete nélkül is működik a film. A Bronson Refn Mechanikus narancsa.

Drive (2011)

A Valhalla Rising olyannyira megosztó, a konvenciókra magasról szaró film volt, hogy valószínűleg senki nem gondolta, hogy rögtön utána Hollywood lesz a következő állomás. Főleg, hogy Refn sosem igazán akart a stúdiórendszerben dolgozni. Viszont az történt, hogy az éppen felfele ívelő karrierű Ryan Gosling lehetőséget kapott, hogy új, autós akciófilmjének maga választhassa meg a rendezőt, ugyanis a produkció csak a forgalmazás terén volt stúdiótermék, gyártás terén független volt. Gosling pedig beleásta magát a filmezésbe, hogy megtalálja az ideális rendezőt. Látta a Bronsont, ami után rögtön megnézte Refn össze többi filmjét, és meg is hozta a döntést. Ugyan elvállalta, de csak azzal a feltétellel, ha a forgatókönyvbe belepiszkálhat. Gosling pedig megígérte, hogy megvédi az elképzeléseit a stúdió, vagy akár a producerek akarata ellen is akár, és kvázi szabad kezet kap a film elkészítésében. Refnt akárcsak a Valhalla Rising esetében a vikingek, vagy a Bronson esetében a biopic műfaja, úgy az autók is teljesen hidegen hagyták, esze ágában sem volt egy Halálos iramban típusú filmet készíteni.

Nicolas-Winding-Refn-directs-Ryan-Gosling-in-Drive

Mellőzi a „műfaj” minden bevett kliséjét, nincsenek menő(nek szánt) beszólások, keménykedés. A Drive nem hangos és megalomán, éppen ellenkezőleg, csendes, érzéki, letisztult. A szanaszét vágott, epilepsziás robbanások és üldözések helyett időnként belassított, alaposan végigkövetett akciószcénákkal operál, Cliff Martinez ambientes zenéjével kísérve. Nincsenek jópofa beszólások, vagy műmájerség, a film hőse szinte alig beszél, ám annál többet mond. Goslingban zseniális alkotótársra talált, néhány apró rezdülésével ugyanis tökéletesen kifejez mindent, szavakra legtöbbször már nincs is szükség, kisugárzásával uralja a jeleneteit. A filmzene pedig, akár csak Tarantinonál, nem csak hangulatteremtő, hanem narratív szereppel is rendelkezik. A dalok ugyanis legtöbbször valamit éppen elmondanak az adott szituációról, a karakterről, vagy éppen ráerősítenek valamilyen motívumra. Pusztán zenével képes kiváló jellemrajzot nyújtani névtelen főhőséről. Jól zsonglőrködik továbbá a vegyes hangulattal, időnként érzéki és éteri, máskor pedig feszültséggel teli. Az erőszak talán még sosem volt ennyire esztétikus filmben. Ha nem is ez Refn legjobb filmje, eddig karrierjének messze legérettebb alkotása. Szinte pusztán csak képekkel és zenével mesél, a film stílusa pedig minden eddig filmjénél egységesebb és karakteresebb. Ezúttal pedig felvillantja romantikus énjét is. Végre pedig megkapta a neki kijáró elismerést is, mind a közönség részéről, mind a szakma részéről, villámgyorsan vált kultfilmé, közben pedig elhozta Cannes-ból a legjobb rendezésért járó díjat.

only_god_forgives_1Ez a film egyúttal több gyümölcsöző munkakapcsolat kezdetét is jelentette. Elsősorban Ryan Goslinggal, másodsorban pedig Cliff Martinez zeneszerzővel, akikkel legújabb filmjén, az Only God Forgives-en is együtt dolgoztak. Következő filmje elvileg az I Walk With the Dead címre fog hallgatni, Carey Mulligan lesz a főszereplője, és egyfajta keveréke lesz a horrornak és az erotikus thrillernek, és vagy Tokyoban, vagy Los Angeles-ben fog játszódni.  Ezen túl a távoli tervekben szerepel még a Button Man című képregény adaptációja. Szó van még a Maniac Cop remake-jéről, bár itt feltehetően csak producer lesz. Ezen túl ha a DC  és a Warner felkérné egy Wonder Woman filmre Christina Hendricks-szel a főszerepben, valószínűleg igent mondana, korábban ugyanis beszélt róla, hogy szívesen rendezné. Kérdés, mivel tud majd legközelebb meglepni?

Összegezzünk…

Nicolas Winding Refn mára korunk egyik legkarakteresebb és legfontosabb európai filmese. Hasonló módon indult, mint Tarantino: tékásként dolgozott sokáig, ő sem végzett el filmes sulit, filmjeire pedig neki is nagyon nagy hatással voltak az exploitationök. Kezdeti dokumentarista stílusát hamar maga mögött hagyta, amint kitette lábát Dániából. Szépen nyomon követhető, hogyan finomodott lassú, meditatívnak is mondható stílusa filmről-filmre, hogy lettek filmjei stilizáltak, és hogyan finomodtak ezek filmről-filmre, időnként olyan extrém kísérletek révén, mint a Fear X, vagy a Valhalla Rising. Filmjeiben rendszerint igen erősen jelen van a kék, a sárga, de legtöbbször a piros szín. Ez amolyan védjegye. Időnként viszont funkciója is van a színnek, van, hogy a bűn metaforája (Pusher-filmek, Bleeder), a Valhalla Risingban, meg a Fear X-ben általában a látomásokat jelzik, az Only God Forgives-ben pedig a megtisztulás színe. Apró érdekesség, hogy Refn egyébként színvak, a vörös az egyetlen szín, amit meg tud különböztetni a többitől, így ezért is annyira kontrasztosak a filmjei. Filmjei legtöbbször az alvilág berkein belül játszódnak, főhősei pedig általában átmennek a poklon, hogy ott aztán vagy elkárhozzanak, vagy megváltsák saját magukat. Lars von Trierrel pedig elég rossz kapcsolatot ápol. Trier Cannes-i nácis poénkodása után Refn elküldte neki ajándékba A brazíliai fiúk plakátját bekereteztetve. Trier leginkább azért nem kedveli, mert félti tőle „a trónját”. Félelmei nem alaptalanok, ugyanis Refn mára már sokkal progresszívabb, és még mindig meg tudja lepni közönségét.

Ez a doku megtalálható róla a Drive DVD extrái között:

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Egy pikoló animáció – Eleje főcímek
Következő cikk Isten szamurájkardot hord / Csak Isten bocsáthat meg