Csak Isten bocsáthat meg – kritika


OGF HeadlineCsak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives), rendező: Nicolas Winding Refn, főszereplők: Ryan Gosling, Kristin Scott Thomas, Vithaya Pansringarm. Amerikai-dán-thai dráma, 90 perc, 2013. Kh: 16.

Isten szamurájkardot hord

Nicolas Winding Refn legutóbbi, villámgyorsan kultfilmé váló Drive-jával végre a szélesebb közönség is megismerte, megkedvelte, így a szintén Goslinggal eljátszatott, Cliff Martinezzel aláfestett új filmjétől majdnem mindenki annak folytatását várta. Viszont Refn egy borzasztóan makacs alkotó, és csak azért sem alapon teljesen mást csinált, mint amit elvártak tőle; zsinórban már sokadszor. A közönség egyik – talán tetemesebb fele – rögtön véres szájjal blöfföt kiált, a másik fele meg mesterműről beszél. Akkor most melyik? Egy biztos, a Csak isten bocsáthat meg teljesen más, mint a Drive.

A cselekmény dióhéjban nagyjából annyi, kerülve a spoilereket (már ha lehet spoilerekről beszélni ennél a filmnél), hogy Bangkok alvilágában egy testvérpár egyik fele megerőszakol és megöl egy kiskorú lányt. Erre megjelenik a törvény maga egy thaiföldi rendőr képében (Vithaya Pansringarm, akinek jelenléte közel annyira erős, ha nem erősebb, mint Goslingé), aki véres igazságot tesz az ügyben, s ennek folyományaként meghal a nemi erőszaktevő. Ekkor megjelenik a testvérpár gonosz és számító anyja (Kristin Scott Thomas, aki élvezettel lubickol a sátán szerepében), és bosszút követel másik fiától, Juliantől (yep, Goslingnak megint csak kb. 10 mondata van, de ez a tény, újfent jelentéktelen). Ugyanakkor maga a történet ennél sokkal összetettebb, és a „lényeg” a szüzsén túl van, Refn ugyanis ismét csak szimbólumokkal mesél.

imagesRefn a Fear X és a Valhalla Rising nyomvonalán halad, mintha mindig is ezt a filmet akarta volna megcsinálni, csak még nem sikerült tökéletesen kiviteleznie. A Fear X volt az első próbálkozás rá, ám akkor még az arroganciája és a szerzői éretlensége meggátolta abban, hogy jól kivitelezze, illetve annyira más filmek parafrázisára épített, hogy nem állt meg a saját lábán. Zavaros és kissé széteső, ugyanakkor ambiciózus vállalkozás volt, de ott volt benne a potenciál. A Valhalla Rising már sikerrel járt, ám még az sem volt az igazi, még mindig egy picit zavaros volt, a stílus kissé rá is telepedett a történetmesélésre, ám már csak egy lépés választotta el attól, hogy tökéletes lehessen. A Csak Isten bocsáthat megben viszont Refn abszolút beérett.

Bár a Drive-hoz képest tényleg sokkal jobban próbára teszi a nézőt, de az szerintem közel sem igaz, hogy ezzel a filmmel teljesen eltávolodott a nézőktől. Éppen ellenkezőleg, inkább nyitott a nézők felé, legalább is a Fear X és a Valhalla Risinghoz képest, itt ugyanis azok a viszonyítási pontok. Ezúttal sokkal inkább egyértelműek a szimbólumok, sokkal érthetőbbek, könnyebben összerakható a puzzle. Részben azért, mert sokkal ismertebb szimbólumokkal dolgozik ebben a filmjében, úgy mint az Isten és a Sátán közt őrlődő ember, a kéz mint a bűnbeesés szimbóluma, vagy éppen Ödipusz. A film ugyanis a jó és a gonosz küzdelméről szól, a rendőr maga az isten, a harcjelenetekben Julian még csak meg sem tudja ütni, annyira földöntúli, míg az anyja maga a sátán, aki bűnre csábít, és közben végtelenül számító és romlott figura.

Mindezt a film színhasználata is kihangsúlyozza. Ismét előkerül a rendező védjegyszerű vöröse, a gyakran használt kékje, ám ezúttal ezek a színek szerepet kapnak a történetmesélésben is. A vörös a megtisztulás és isten színe, míg a kék a sátán és a bűn színe (érdekes adalék ehhez, hogy a kék gyakran Szűz Máriának is a szimbóluma). Így az erős neonfényeknek sem csak vizuális funkciójuk van, de még a sokak által megkérdőjelezett karaoke-szekvenciáknak is van értelműk – Thaiföldön ugyanis spirituális szerepet tulajdonítanak a karaokénak. Így azzal sem feltétlenül értek egyet, hogy a film öncélú lenne; minden tudatos a filmben és mindnek megvan a maga funkciója, a film végére minden, addig kevésbé érthető elem a helyére kerül, hogy kiadjon egy nagy és erős összképet. Semmi sincs benne csak úgy, önkényesen.

only god forgive1s

Egyedül talán csak Refn bevett, hosszan kitartott jelenetekkel, daruzásokkal és kocsizásokkal operáló, lassú, meditatív stílusát érhetné az öncélúság vádja, ám ennek is fontos szerepe van az atmoszférateremtésben, annak a kissé szürreális, a valóságtól elrugaszkodott világnak a megteremtésében, amiben a film játszódik. Ebben pedig ismét segítségére van a filmzene. Cliff Martinezben tökéletes alkotótársra lelt, eddigi legjobb formáját hozza. A filmhez írt zenéje nem annyira fülbemászó és ott megragadó – a Bride of Change-t leszámítva – mint mondjuk egy John Williams score, de zseniálisan támogatja meg Larry Smith mesterien gyönyörű képeit – belőle idő közben napjaink egyik legjobb operatőre lett. Az egészet pedig erős kézzel fogja egybe Refn hibátlan rendezése, amitől az egész film egységes és célratörő lesz, nem csak szimplán szemet és fület gyönyörködtető, de az idei év egyik legjobb filmje. Minden bizonnyal kultstátuszba fog lépni, ám nem olyan instant módon, mint a Drive, hanem majd csak évekkel később. Kérdés csupán az, van-e ezt még hova tovább fokozni, illetve ezek után mivel tud még meglepni minket ez az önfejű dán zseni?

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Aki befogta Gosling száját - Nicolas Winding Refn portré: 3. rész
Következő cikk Északról jött ember azt mond, amit akar?

No Comment

Leave a reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .