Vittorio Storaro nevének említésekor egy filmrajongó agyát monumentális képek öntik el. Az Apokalipszis most (Apocalypse Now) pokla, a Huszadik század (Novecento) tájképei, a Vörösök (Reds) vagy az Utolsó császár (The Last Emperor) tömegjelenetei. Nem véletlen, hogy munkásságával ő is a háromszoros Oscar díjas-filmesek táborát gazdagítja. A Filmalap népszerű meghívottjai mellett a Magyar Operatőrök Társasága is elérkezettnek látta az időt arra, hogy egy illusztris vendéget hívjon meg a magyar közönségnek.
A program egy interjúfilmmel kezdődött: Fésős András filmjében Storaro a kép illékonyságáról beszélt, abból kiindulva, hogy egyre több vizuális hatás zúdul ránk (és ezt még 1995-ben mondta!) Saját bevallása szerint Scorsese inspirálta arra, hogy támogassa a filmarchiválást. Ezután egy hosszabb összeállítást láthattunk azokból az ismert és kevésbé ismert filmekből, melyeknek ő volt az operatőre.
Ezek után felgyulladtak az Uránia Filmszínház fényei, és Koltai Lajos felkísérte a színpadra Storarót, miközben egy finom mozdulattal jelezte a közönségnek, hogy nyugodtan álljunk fel, méltóképp üdvözöljük az olasz Maestrót. Ő erre kedves meghatódottsággal, és egy tolmácshölgy segítségével belekezdett az előadásába.
Storaro a művészetét négy dologra alapozza, ezek: a fény, a színek, az elemek, és a múzsák. Ez utóbbi alatt mindig az aktuális rendezőt érti, nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyire hálás, hogy számos nagyformátumú rendezővel (Bertolucci, Coppola, Saura) is összehozta az élet. Ezen belül elmesélte a művészi érésének folyamatát: hihetetlennek tűnik, de alig húszévesen visszadobta az első filmet, amire operatőrként felkérték, mondván, hogy “még tanulni akar”. Megemlíti, hogy a tanulmányai befejeztével egy Caravaggio-követő festményét látva ébredt rá arra, hogy még mindig mennyire nem tud semmit a fényről, a fény természetéről (legyen az természetes vagy mesterséges, avagy nap- vagy “Isteni” fény). Elmondása szerint a színek szerepét és jelentőségét is fokozatosan ismerte fel és kezdte alkalmazni a munkáiban. Fontos megjegyezni, hogy Storaro elveti a “director of photography” titulust, ő saját magát zenésznek tartja, aki a rendező karmesteri irányítása alatt tevékenykedik. (Talán azért jobb, ha első hegedűsként tekintünk rá…) Mesterként pedig azért kell tekintenünk rá, mert ahogy azt Koltai Lajos megjegyezte, “Storaro bármelyik filmkockáját kitehetjük a falra.”
A fényről és a színekről tartott fejtegetés sokszor annyira összetett volt, hogy az egyébként nagyon gördülékeny és gyors tolmácshölgy időnként belezavarodott és visszakérdezett, amelyet a Maestro nagy türelemmel megismételt. Az előadás második felében Storaro egy albumot (The Art of Cinematography) prezentált a közönségnek, amelyben 150 jelentős operatőrt (köztük Koltai Lajost is, akinek az oldalán először nyitotta ki az könyvet) válogatott össze egy amerikai- és egy olasz újságíró segítségével. A könyvben egy dvd-melléklet is található, amelyet levetítettek nekünk – itt 30 másodperces részletekben találkozhattunk ismert (pl. Gordon Willis, Jordan Cronenweth) és név szerint nem ismert (tudja valaki fejből, hogy ki fényképezte Chaplin Nagyvárosi fények című filmjét?) operatőrök munkáival, a némafilmektől egészen a 2012-es Anonymusig.
A könyvbemutatóba átfordult előadás végeztével 3 kérdésre maradt már idő: kérdeztük őt a Kis Buddha színvilágának megteremtéséről, aminél ismét elmondta, hogy a rendezővel szoros együttműködésben találják ki a film képeit. A Kis Buddhát Bertoluccival egy évig készítették elő, és egy évig forgatták. A szoros együttműködés magyarázataként Storaro még az Apokalipszis most forgatására is kitért, amelyet először félt elvállalni, mert attól tartott, hogy az csak a háborúról szól, ám Coppola megnyugtatta, hogy ő azt akarja bemutatni, hogyan avatkozik bele egy közösség életébe a háború.
Ennek hatására a “One From The Heart”- ról kérdeztem, amit Coppolával immár összeszokva az Apokalipszis most után készítettek. A Fülöp-szigeteki kaotikus forgatás után kíváncsi voltam, milyen volt leforgatni az egyik legaprólékosabban kontrollált szerelmes musicalt, ami ráadásul Las Vegasban játszódik. A forgatás részletei helyett igazából Storaro az első benyomásait adta át, amelyek Las Vegasban érték. Szerinte azok az emberek, akik Las Vegast építették, mindent tudtak az emberi gyöngeségről. “Egy olyan világot hoztak létre, amelyben azt akarták, hogy az ember sose aludjon, hanem csak költse a pénzt a kaszinókban.” Ezért teremtették a neonfényekben fürdő de nappal egészen más arcát mutató várost a sivatag közepén.
A harmadik kérdező arról érdeklődött, hogy közelítene meg egy Paganiniről szóló filmet, amire Storaro azt felelte, hogy erre nem lehet pontos választ adni, amíg az embernek nincs tiszta képe arról, hogy milyen filmet is akarnak csinálni, ő és a rendező. Ha volt egyébként téma, amelyet nem igazán érintettünk, az a digitális képalkotás: jó lett volna megtudni a fény egyik legismertebb festőjétől jó lett volna megtudni, hogy viszonyul a jelenlegi CGI-al kibővített látványhoz.
Az előadás végeztével a közönséget felinvitálták a színpadra, ahol Storaróval beszélhettek és közelebbről is megnézhették a “The Art of Cinematography” albumot, amelyhez szórólapokat osztottak ki, mert a könyv egyelőre nem kapható Magyarországon.
Bízunk benne, hogy a HSC más nagynevű alkotókat is elcsábít hozzánk, de egyelőre ez a pipa is szépen mutat a naplónkban.
írta: wizdog
