Philomena – Határtalan szeretet (Philomena), rendező: Stephen Frears, szereplők: Judi Dench, Steve Coogan, angol filmdráma, 98 perc, 2013. (12)
Apácák a pácban
Egy idős asszony keresi fél évszázada örökbeadott gyermekét. Írország sokáig elhallgatott múltja a vásznon parádés szereposztással.
Volt idő, amikor az írek nem a DeLoreant és a U2-t exportálták a nagy vízen túlra, hanem gyerekeket. Hogy az apácák mire költötték a gazdag amerikaiaktól kapott pénzt, azt nem tudni, de valószínűleg nem tűzoltó palackra, mert a hivatalos iratok rendre megsemmisültek. Idén rendesen kaptunk a beülünk az autóba és megyünk, illetve a sötét titkot őriz a múlt, de mi majd jól kiderítjük típusú filmekből.
A Philomena a kettő nagyon ügyes ötvözete, a beülünk az autóba és kiderítjük a múlt sötét titkait mozi. Van egy mélyen vallásos idős ír néni (Dench), aki gondol egyet és ötven év hallgatás után a családi tűz melegénél kijelenti, hogy neki bizony valahol van egy fia. A tesó létezése a lányát is kíváncsivá teszi, mert egész eddigi életében úgy tudta, hogy egyke. Amikor véletlenül összehozza a sors az egykoron szebb napokat látott riporterrel (Coogan), megkéri, hogy segítsen megkeresni az elveszett fiút. Martin Sixmith már éppen azon van, hogy érfelvágás helyett az öngyilkosság kevésbé fájdalmas módját választja és ír egy könyvet az orosz történelemről. A férfi eleget tesz a felkérésnek, szaftos sztorit szimatolva le is szerződik kiadójával. A megbízatást kezdetben egyszerű munkaként fogja fel, mely reményei szerint visszahozza őt az élvonalba, később azonban már küldetésnek tekinti azt. 
Philomena kiszakadva a megszokott környezetből mindenre rácsodálkozik, mint egy kisgyerek, Martin ugyanakkor otthonosan mozog ebben a világban. A két ember ennél jobban már nem is különbözhetne egymástól. Martin igazi bunkó, jól szórakozik a nő egyszerűségén, naivitásán és vallásosságán, miközben cinizmusa és ateizmusa mögött nagy adag csalódottság és önsajnálat rejlik. Profizmusa viszont megkérdőjelezhetetlen, nélküle az ügy megoldatlan maradna. A végeredmény jobban felzaklatja, mint a gyermekét kereső anyát. Martin kénytelen ráébredni, hogy azért, mert haragszunk a világra, nekünk még nem lesz jobb. És ha még azt is tudná, hogy a világ magasról szarik a véleményünkre.
A film egyik nagy erénye, hogy megtekintése után a szívszaggató jelző lesz az utolsó, ami eszünkbe jut, a másik pedig az, hogy a leplet elfogultság nélkül rántja le a múltról. Martin Sixmith könyvéből az eddig inkább humoros oldaláról ismert Coogan írt forgatókönyvet (egyben a film producere is) és ha már így alakult, akkor el is játszotta őt. Judi Dench esetében a jutalomjáték szó használatát kézlevágással büntetném, egyszerűen úgy jó, ahogy van. Kevés film van, amit idén ennyire szerettem volna, pedig se kalózok, se világűr, se karaoke.
