A Wall Street farkasa – kritika


A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street), rendező: Martin Scorsese, szereplők: Leonardo DiCaprio, Jonah Hill, Matthew McConaughey, Rob Reiner), amerikai életrajzi dráma, 179 perc, 2013. (16)

Az öreg róka és a tőzsdefarkas

Martin Scorsesét elérte az Eastwood-szindróma: öregkorára egyre jobb filmeket csinál.

Ha vannak, akiket a gazdasági válság óta egyre jobban lehet utálni, azok a bankárok és tőzsdeügynökök. Persze már előtte is már simán kivívták sokak ellenszenvét: a Reagan-korszak önző pénzhajhászóira reflektáló Amerikai pszicho, és persze korábban a Tőzsdecápák megmutatta, hogy mennyire kell gyűlölni a mások nyomorán meggazdagodó yuppie-kat (Michael J. Fox egy-két filmje megpróbálta szerethetőnek bemutatni ezeket a figurákat, de őket meg pont ezért lehetett rühellni).

Szintén a nyolcvanas években kezdett felkapaszkodni egy Jordan Belfort nevű ember, aki viszonylag hamar szédületes magasságokba emelkedett, hogy aztán onnan jó mélyre zuhanjon, mert hát ekkora vagyont tényleg lehetetlen lett volna legális keretek között megszerezni. Hedonista életmódja természetesen filmért kiáltott, és Leonardo DiCaprio (Brad Pittet lebirkózva) gyorsan lecsapott a filmes jogokra, és sikeresen be is szervezte szinte állandó rendezőjét, Martin Scorsesét. Szerencsére a 70 éves mester pont jó szériában van, úgyhogy jó kezekbe került a történet: van itt sok frontális meztelenség, trágárkodás és olyan szintű drogozás, amit még Hunter S. Thompson is megirigyelne. Természetesen a Wall Street farkasa – éppen az imént emlegetett tartalom miatt – ki is verte a biztosítékot néhány hollywoodi vaskalaposnál, akik közül nem egy fiatalabb, mint Scorsese, na de hát komolyan: ki tudta volna ezt a történetet PG-13-as verzióban a vászonra vinni? Ráadásul még olyan is volt, aki szerint az alkotók glorifikálják a gátlástalan, mindenen és mindenkin átgázoló fehérgalléros bűnözőket, de aki a történetben nem veszi észre az iróniát, az tényleg csak Michael Dudikoff filmeket nézzen élete végéig.

Leonardo DiCapriónak valószínűleg most már meg fogja kapni az Oscart, de az is lehet, hogy Scorsesének öreg korára összejön a második, mert valójában ennek a filmnek ő a sztárja. Valahogy így illik megöregedni egy filmrendezőnek, és ha megnézzük, hogy hol tartanak az egykori új-hollywoodi fenegyerekek (DePalma tavaly a Gyilkos vágyakkal égette magát, Lucas kinyírta a saját mítoszát, Spielberg sem villog egy jó ideje, Coppola filmjeit meg talán már a családtagjai sem nézik meg), akkor egyértelmű, hogy egyedül a jó öreg Marty állta ki az idő próbáját. Nem sok menőbb rendező van nála mostanság.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Kevés Bye, bye, bye 2013!
Következő cikk Vágyak szerelmesei - kritika