A Lego-kaland (The Lego Movie); rendező: Phil Lord & Christopher Miller; eredeti hangok: Chris Pratt, Elisabeth Banks, Will Ferrell, Liam Neeson, Morgan Freeman; amerikai-ausztrál-dán animációs vígjáték; 100 perc; 2014 (6)
Bábu vagy!
Ha figyelembe vesszük, hogy a 21 Jump Street egészen vállalható remake-jének alkotói készítettek egész estés nagyfilmet az orbitálisan népszerű dán játékmonopólium termékeiből, akkor talán nem is olyan meglepő, hogy kivételesen a felnőttek jobban szórakoznak, mint a gyerekek.
Valószínűleg a Lego az a játék, ami hasonló népszerűségnek örvend a gyerekek és a felnőttek körében – nem lepne meg egy olyan, amúgy nyilván ellenőrizhetetlen statisztika, ami azt mutatná ki, hogy az eladott termékek jókora hányada nem gyerekszobában landol. És talán nem túl nagy coming out a részemről bevallani, hogy igencsak várom unokaöcsém felcseperedését, de most már szerencsére közeleg az az időszak, amikor együtt merülhetünk el az építőelemek egymásra rakosgatásában. Ez talán kellőképp érzékelteti, hogy elfogultság nélkül nehezen tudok egy ilyen filmhez viszonyulni, de mivel a környezetemben szinte mindenkinek tetszett, azt merem gondolni, hogy a Lego-kaland objektíven szemlélve is működik. Persze attól még a többiek is lehetnek total részrehajlóak.
Ami jó hír, hogy egy olyan párosra bízták a mű elkészülését, akik nem az olcsó, hatásvadász szórakoztatás felelősei, hanem egyrészt készítettek már élőszereplős ökörködést (21 Jump Street), másrészt az animáció terén is bizonyítottak már (Derült égből fasírt). Phil Lord és Christopher Miller kellőképp őrült fazon egy ilyen projekthez, és nekik köszönhetően a film egy megállás nélküli ötletparádé, időnként meglehetősen szürreális momentumokkal. Olyan tempóban pörögnek az események, ami még egy felnőtt befogadóképességét is próbára teszi, és egyáltalán nem lepődnék meg, ha a két rendező egy hazugságvizssgálónak bevallaná, hogy némi tudatmódosítóval is éltek a kreatív procedúra során. Mert egyedül így lehetséges az, hogy a történet főszereplője, a még Lego-mértékkel is túlságosan sablonos Emmet váratlanul egy olyan kaland kulcsfigurájává válik, melynek során a Gyűrűk Ura, a Harry Potter, a Star Wars és a különbözős szuperhősös történetek karaktereivel is összehozza a sors.
A végére az ilyen filmekhez képest egészen szokatlan módon még egy jópofa, elgondolkodtató csavart is kapunk, hogy aztán végre helyrebillenjen az egyensúly, és a 100 perces játékorgiát követően eszelősen vigyorgó felnőttek és lezsibbasztott agyú gyerkőcök hagyják el a vetítőtermet és lepjék el a játékboltokat. Közvetlenül utána én is egyszer csak a helyi üzlet Lego szekciójában találtam magam, de a 120000 Ft-ért árusított Csillagromboló villámgyorsan visszazökkentett a valóságba. Viszont az agyamból azóta sem tudom kiűzni az Everything Is Awesome dallamát.
