
Műkincs, ami nincs
Adott egy Oscar-jelölt rendező, egy igazi all-star szereplőgárda és egy izgalmasnak tűnő téma. Ilyen kombóval lehetetlen hibázni, gondolhatták a stúdiófőnökök, a film mégis körülbelül annyi izgalmat tartogat, mint egy késői Derrick-epizód, a még a korábbi önmagához képest is belassult Horst Tapperttel.
Sokszor azért szidja az ember a hollywoodi filmkészítőket, mert kiszínezik a valóságot, és a történelmi hűség ellenében a gátlástalan szórakoztatás mellett teszik le a voksot. George Clooney viszont nem az a csávó, aki behódol az ilyen trendeknek, amivel persze nem is lenne semmi baj, de ha az ember megnézi korábbi rendezéseit (Egy veszedelmes elme vallomásai, Good Night and Good Luck, Bőrfejek, A hatalom árnyékában), akkor az tűnik fel, hogy neki a hű korrajz és miliőábrázolás mindig is fontosabb volt, mint a történet. A II. világháborúban valóban létező, nem éppen katonaalkat tagokból verbuvált műkincsmentő kommandó történetét is úgy ábrázolja Clooney, hogy hitelesek a helyszínek, viszont nem történik szinte semmi, és feszültségnek nyoma sincs.

Az előzetes alapján az ember egy amolyan Ocean’s 11 találkozik Kelly hőseivel típusú, szerethető háborús kalandfilmet várt, helyette viszont megkapta az év egyik legunalmasabb filmjét. Éjjeliőröknek és álmatlanságban szenvedőknek kötelező darab, de valószínűleg ők is hőbörögni fognak.


