Non-stop


Nons-stop, rendező: Jaume Collet-Serra, szereplők: Liam Neeson, Julianne Moore, Anson Mount, Michelle Dockery, amerikai-francia akciótrhriller, 106 perc, 2014. (16)

Marshall-terv

Jaume Collet-Serra és Liam Neeson Az ismeretlen férfi után újra együtt. Hősünkről megint nem hiszi el senki, hogy tényleg az, akinek kiadja magát.

Bill Marks (Liam Neeson) nem minden szempontból felel meg a légimarsallokkal szemben támasztott szigorú követelményeknek. Fegyverrel az oldalán, kissé ittasan felszáll a New York – London járatra, majd fesztelen beszélgetésbe kezd a mellette ülő Jennel (Julianne Moore). Hamarosan SMS-t kap, mely szerint egy magasabb összeg svájci bankszámlára történő át nem utalása esetén rendszeres időközönként megölnek valakit a fedélzeten. Mikor a hullák számára fenntartott helységek megtelnek, kénytelen megosztani dolgot a néhány beavatotton kívül másokkal is, de sajnos minden körülmény ellene szól. Miközben továbbra sem adja fel a valódi tettes felkutatására tett kísérletét, vissza (meg?) kell szereznie az utasok és a személyzet bizalmát.
Ahogy a valóságban, a filmekben is az önpusztító életmódot folytató emberekre marad a többiek megmentése. Ők azok, akik literszámra vedelik a piát és egyre gyakrabban néznek farkasszemet a csőre töltött fegyverükkel, miközben varázsütésre képesek tiszta fejjel gondolkodni és a fegyvert a nemes cél érdekében mások ellen fordítani. A film lassan indul be, ezt követően viszont – a végkifejletig – kifejezetten jól adagolja a feszültséget. A hatvanas évei elején járó Liam Neeson újfent elhiteti velünk, hogy egy kézzel is agyon tud verni magánál sokkal fiatalabbakat, akár egyszerre többet is. A nézz a – szomorú – szemeimbe és mondd azt, hogy képes vagyok ilyen szörnyűségekre is jól működik a teljesen összezavart utaskísérőnél, Nancynél (Michelle Dockery, a másik utaskísérő, Gwen szerepében a friss Oscar-díjas Lupita Nyong’ot láthatjuk.)
Bár a film a kötelező elemekkel operál, az alapötlet mégis egészen egyedi és tökéletesen működne, ha a kivitelezésbe nem csúszna annyi baki. Az utolsó 10 percben ráadásul megismerhetjük a világ legbénább terroristáit, miközben olyan mennyiségű akciót és közhelyet zúdítanak a fejünkre, aminek megemésztésére a teljes játékidő is kevés lenne.
A közhiedelemmel ellentétben a légimarsall szolgálatot még a hatvanas években hozták létre. 2001. szeptember 11-én mindössze 33-an álltak szolgálatban és a 4 eltérített gép egyikén sem voltak jelen. Az országban eluralkodott hisztéria miatt a számuk azóta több ezresre duzzadt. Ténykedésük minden évben az adófizetők dollár százmillióját emészti fel különösebb eredmény nélkül, de nem csak ezért éri őket kritika. Ők azok, akik legálisan vihetnek fel fegyvert a fedélzetre, kiképzésük szerint elsődleges feladatuk egy esetleges terrortámadás esetén a kezdeményezés megragadása és az utasok maguk mögé állítása lenne.
Bill végül kifogástalanul oldja meg a feladatot, ám a film nem feltétlenül javít a szolgálat megítélésén és toborzásra is csak fenntartásokkal alkalmas. A magam részéről szurkolok Liamnek, hogy a közeljövőben akadjon más munka is számára, de (két?)évente egyszer azért még belefér egy ilyen csihi-puhi.
10_6

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Hárommal több esküvő
Következő cikk 300 - A birodalom hajnala