Walesa – A remény embere


Walesa – A remény embere (Walesa. Czlowiek z nadziei), rendező: Andrzej Wajda, szereplők: Robert Wieckiewicz, Agnieszka Grochowska, Iwona Bielska, Zbigniew Zamachowski; színes, feliratos, lengyel életrajzi dráma, 127 perc, 2013; (12)

A reménynek már meg se kell halnia

Egy reggelen külföldi újságíró (Maria Rosaria Omaggio) érkezik a kommunista Lengyelországba. Egy beton blokkházba csönget be, ahol egy emeleti lakásban fogadja az addigra már legendássá vált lengyel vezető, Lech Walesa (Robert Wieckiewicz ). Miután a gyerekeket sikerül kiküldeni a nappaliból, az olasz riporternő tolmácsa segítségével teszi föl a provokatívnál provokatívabb kérdéseket, miközben Walesa mosolyogva emlékszik vissza az elmúlt évekre.

Andrzej Wajda fiatalos lendülettel vág bele az életrajzi filmdrámába, mint a világhírű (1958-as!) Hamu és gyémántban, ezúttal is Lengyelország közelmúltja érdekli leginkább. A filmet remek szereplőválasztás és kellemes irónia jellemzi. Jó arányérzékkel megírt dialógok és a pontos korrajz teszi élővé a történetet. A fiatalosságot a soundtracklistben is tetten érhetjük: a tüntetéseket és összeütközéseket olyan ellenzéki-rockzenék kísérik, amik szövegükben engem leginkább a Bizottság vagy a Kontroll csoport szövegeire emlékeztetnek. Rendkívüli erőt kölcsönöznek a képsoroknak.

A film fanyar kicsengése sem hagy kivetni valót maga után. Egy modern forradalmárt, egy kedves, szimpatikus munkásembert ismerünk meg, aki jókor, jó helyen mondja a helyes szavakat, sodródik a történelemmel, végül Brezsnyev halála miatt még a megtorlást is elkerüli.

Wajda megmutatja, hogy 63 évvel első filmje után is képes maradandót alkotni. Megérzett valamit abból, hogy hogyan lehet a tengerentúli mainstream filmes eszközöket úgy beemelni (a már említett, egyre fontosabb tracklist, vagy a drámai hatást kölcsönző, természetesre világított, kézből forgatott képek), hogy az elkészült alkotás, megkérdőjelezhetetlenül, egy szellemi alapokon nyugvó, európai filmdráma legyen.

10_8

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Grand Budapest Hotel
Következő cikk Pofázunk és végünk