Darren Aronofsky mozijai gyakran egy jól körülhatárolható társadalmi rétegből merítenek témát. Nagy hangsúlyt fektet a vizualitásra, talán ezért képes eljuttatni filmjeit olyan nézőkhöz, akikhez más film(dráma)író nehezen kerül közel. Lássuk, mit találunk, ha most filmjeinek kifejezetten a jelmezeire vetünk egy pillantást!
Rekviem egy álomért (2000)
Jelmeztervező: Laura Jean Shannon (A vasember, Scott Pilgrim a világ ellen, Mi a manó)
Aronofsky drogos-szenvedélybeteg opusza az ezredfordulón játszódik. A ruházkodás a filmben már-már történelem: miért hordott valaha bárki is hónaljban kivágott hosszú ujjú felsőt?
Amellett, hogy a film képi világa nagyon erős (Aronofsky mindent bevetett, a testre szerelt nagylátószögűtől, a plafonon forgó kameráig, mindent), a jelmezvilág annyira a pillanatnyi kordivatot követi, hogy ma már komikusnak hatnak az egyes ruhadarabok (pl. ma már a hajléktalanok sem hordanak XXL-es fruitoftheloom pólót, nemhogy az utcai vagányok).
Egymást érik a fuxok, napszemcsik, hosszúujjúra vett rövid pólók, és géppel kötött poliészter sapkák. Azért meg kell jegyezni, hogy Ellen Burstyn nagyi karaktere, otthonkástul, piros ruhástul, nagyon rendben van.
Fekete hattyú (2010)
Jelmeztervező: Amy Westcott (A pankrátor, Törtetők, A Föld után)
A Fekete hattyú igazi „réteg”-film. Egy olyan réteget mutat be nekünk, amelyet a legtöbben nem ismerünk. Akik jártasabbak táncos körökben, tudhatják, hogy ha néhol sztereotip vagy felturbózott módon is, de helyén vannak ezek a kosztümök. Az edzőruhák tényleg edzőruhák, a jelmezek egy állami operában tényleg habosak. A színekkel ügyesen, néhol talán túlságosan is hatásvadász módon operál (tényleg kell az a fekete hattyúszárny Mila Kunis hátára?). Portmannek jól áll a kislányosságát kifejező rózsaszín, és hogy látjuk, hogy nem minden táncos hord ilyet. Kunis végig feketében van, az ellenszenves táncos fiúnak pedig még a színpadi démon jelmeze is ellenszenves. Összességében remek színharmóniák és kiegyensúlyozott formavilág jellemzi ezt a filmet.
Noé (2014)
Jelmeztervező: Michael Wilkinson (300, Man of Steel, Watchmen, American Hustle)
A most bemutatott Noé, Aronofsky első igazi kosztümös filmje. Szörnyű élmény, ha csak egy pillanatra is, de a Waterworld-Vízivilág c. film jut eszünkbe egy kosztümös filmről, és erről a filmről sajnos sűrűn eszünkbe juthat.
A hatalmas csatajelenetek és számítógépes díszletkompozíciók mellett, szomorú módon, a jelmezeké a főszerep. Nem lehet tudni, hogy a tervező hova akarja helyezni korban Noé történetét (ha szerette volna, a Biblia évtizedre pontosan megmondja, mikor kellett élnie Noénak), de a látottak szerint valószínűleg a koraközépkor mai elemekkel felturbózott utcai „divatja” lehet a fő vonal. A szereplők rétegesen öltözködnek, és még annak is, aki nem tudja mit jelent a négy részbe szabott hátarész, annak is feltűnik, hogy valami itt nincsen rendben. A harmincadik percben Noé kisfián megjelenik egy farmerkabát, aztán később Noénak is lesz egy hasonló, Emma Watson gyönyörűen horgolt kapucnis felsőben virít, az ellenséges katonák pedig szegecselt kovácsoltvas sisakban támadnak.
Persze feltételezhetjük, hogy az Özönvíz előtti társadalom középkori fejlettségi szinten öltözködött, de ha egyszer Noé és felesége ismerték a kígyóbőr ujjú női kiskabát elkészítésének technológiáját, miért nem menekítették át magukkal azon a hatalmas életmentő bárkán?
