A hasonmás (The Double); rendező: Richard Ayoade Ando; szereplők: Jesse Eisenberg, Mia Wasikowska, Chris O’Dowd, Sally Hawkins; színes, feliratos, angol thriller, 93 perc, 2013, 12
A Nagy-Britanniában ismert komikus és TV-s személyiség, Richard Ayoade bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Submarine az egyik legüdébb és legerősebb bemutatkozás volt az utóbbi években, szerelmes tinikről szóló humoros coming-of-age filmje azon túl, hogy író-rendezője rajong a francia újhullámért, arról is árulkodott, hogy egy egyéni hangú és látásmódú, meglepően érett alkotóval van dolgunk. A különbség a nagyjátékfilmje és a korábbi TV-sorozatai közt, hogy míg ott főleg az abszurd humor dominált, addig a Submarine sokkal személyesebb hangvételű volt, mint korábbi munkái. A közös pont pedig a karaktervezérelt történetszövés. Második nagyjátékfilmje, a Dosztojevszki-kisregényen alapuló A hasonmás a Submarine személyességét vegyíti a korábbi munkái humorával.
A történet szerint Simon James (Jesse Eisenberg) félénk, önbizalom hiányos, és kifejezetten magányos, a város pedig, ahol él, egy valóságos kafkai rémálom. Mindenki átnéz rajta, még a munkahelyén a portás sem ismeri, annak ellenére, hogy hét éve dolgozik ugyanott. Halálosan szerelmes egyik munkatársába, a másolóban dolgozó Hannah-ba (Mia Wasikowska), akit viszont sosem mer leszólítani, viszont mivel szemben lakik a lánnyal, rendszerint figyeli távcsövével. Aztán egy nap felbukkan egy James Simon nevű srác, aki megszólalásig hasonlít Simonra, de vele ellentétben magabiztos, céltudatos, simulékony, viszont egy igazi seggfej. Doppelgangere mondhatni mindenben jobb, és szép lassan kezdi mindenhonnan kiszorítani Simont, lépésről-lépésre lopva el életét és mindent, amire vágyik.
Annak ellenére, hogy A hasonmás egy kifejezetten szomorú és nyomasztó film, Ayoade ezúttal sem vesztette el a humorát, ráadásul ezúttal a poénok terén visszaköszön a Garth Marenghi’s Darkplace féle kínos, az élet abszurditását időnként eltúlzó humora, ami a film, a valóságtól kissé elemelt, erősen stilizált, és ennek ellenére a valóságra ijesztően hasonlító kis gyárváros világába tökéletesen illeszkedik, autentikus hangulatot kölcsönözve a filmnek. Felváltva lehet szorongani, szomorkodni, és rengeteget nevetni. Ráadásul miként a noiroknál, vagy azok előképénél, a német expresszionizmusnál, a külvilág a főhős belső szorongásainak kivetüléseként funkcionál, a stilizációt eszközként alkalmazva mélyíti hősét, így a térábrázolás egyszerre jellemábrázolás is.
Amitől pedig Simon csetlése-botlása ellenére kedvelhető karakteré válik, az egyrészt a hétköznapi kisembert pontosan megrajzoló, mindnyájunk apró kis mindennapi sérelmeit jól megragadó karakterrajz, na meg Jesse Eisenberg játéka, aki ki is tudja hozni a karakterben rejlő komplexitást. Na meg a hasonmása szerepében legalább annyira tenyérbe mászó kis genya, mint Zuckerbergként a Közösségi hálóban. Mellette nehéz nem a komplexusos és szerethető Simonnak drukkolni, bármennyire esetlen is. A történet pedig kiválóan hozza fokozatosan egyre kellemetlenebb helyzetbe hősünket, rákényszerítve, hogy a sarkára álljon és átmenjen egy alapos jellemfejlődésen. Összességében ezt a kisregényt rengetegszer láthattuk már feldolgozva és újragondolva (elég csak felidézni az Alkonyzóna-reboot első epizódját Bruce Willis-szel), de ennyire viccesen és ilyen jól talán még sosem.
