A csodálatos Pókember 2.


The_Amazing_Spider-Man_2_(film)_banner

A csodálatos Pókember 2. (The Amazing Spider-Man 2), rendező: Marc Webb, szereplők: Andrew Garfield, Jamie Foxx, Paul Giamatti, Emma Stone, Dane DeHaan, amerikai akciófilm, 144 perc, 2014. (12)

Stan Lee egyszer azt mondta, Pókember azért a legközkedveltebb karakter a szuperhős univerzumban, mert elsősorban egy hétköznapi srác átlagos problémákkal. Lehet, hogy ennél az irányvonalnál kellett volna maradni.

Sam Raimi feldolgozásokat nem nagyon szerettem, talán a szereplőválasztások miatt, nem tudom, de megérte újragondolni a hálószövő történetét, mert közelebb hozta az embert, a képregény vonalához. Az előző részhez mérten a színészi alakításokra nem lehet panasz, Jamie Foxx (Max Dillon/Elektro) hozza a karakterfejlődésben erős szerepet, Adrew Garfield (Peter Parker/Pókember) eddig legjobb Peter Parker, akit filmen láttam. Emma Stone (Gwen Stacy) tökéletes eminens kislány, aki végül sarkára áll, Dane DeHaan (Harry Osborn/Zöld Kobold) puszta megjelenése, és hosszú szótlan pillanatai egyedien hátborzongatóak, ennek ellenére a film nem működik.
Ugyanis a forgatókönyv és a dialógusok már, nem tudják átadni az eredeti történetből, azt a jól ismert fekete humorral teli nevessük ki a gondokat, jöjjünk rá, hogy mi is csak emberek vagyunk atmoszférát. Így mindig túlcsúszik érzelmileg a film, és nem tudjuk eldönteni, hogy most szabad-e nevetnünk, vagy komolyan sírnunk kellene. Én konkrétan lelkiismeret furdalással ültem végig a film első felét, mert hogyan is merészeltem néha szépnek látni olyan pillanatokat, mint a bénázó, de még is megmosolyogtató szerelmi jelenetek, vagy egy családi veszekedés a mosásról. A legempatikusabb szereplővel képtelenek vagyunk, nem azonosulni, pedig az egész kultusza erre épül.
Hans Zimmer muzsikái pedig még lejjebb löknek az emocionális csúszdán a mozi világába, zeneileg kiszínezvén a jeleneteket, és életre hívva, a tudjuk, hogy most mi következik fordulatokat, még a béna német tudóst is elfelejtjük a film közepén.
Andrew Garfield;Dane DeHaan
Mégis az egész olyan marketingfogásokkal van tele, mint annak idején a Mátrix, később A Karib-tenger kalózai középső „átvezető része”, vagy a Lost sorozatok által bejött, vágjuk le a fontos résznél a filmet agymenések. És akkor még a Rinó legyen a plakáton, így a zsebedbe nyúlhatunk mélyen, de alig cameozik a filmben esetet ne is említsem.
A 3D-s mozi nyújtotta előnyöket viszont sose élveztem ennyire, a harcok egyik film alatt sem voltak ennyire kidolgozottak (külön megemlíteném, az Elektro elleni zenei részeket, még mindig örök hála Mr. Zimmer), bár közre játszhat, hogy a rengeteg dráma, és karakter szál bonyodalmak halmaza között, már ki voltam éhezve egy jó kis csihi-puhira.
Még se tudom utálni, lehet azért, mert az első képregényeim között volt, vagy, azon okból kifolyólag, hogy én is egy hétköznapi lúzer vagyok, esetleg mert mindig a „szomszéd lány” típusú hölgyek után epedtem a messzi távolból.

7/10
http://youtu.be/RrXGACUEUfs

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Vérkötelék
Következő cikk Tessék mosolyogni!