Tajtékos napok könyv és filmkritika


 Mood-Indigo
Boris Vian: Tajtékos napok
Cartaphilus Kiadó, 2011
264 oldal
Eredeti cím: L’écume des Jours

Tajtékos napok borítóSzívtépő blues

Boris Vian második regénye, ami a Tajtékos napok címet viseli, 1946-ban jelent meg először, a magyar közönség számára pedig 1969-ben vált elérhetővé, legutoljára 2011-ben a Cartaphilus Kiadó gondozásában. 2013-ban Michel Gondry rendezett belőle filmet, Audrey Tautou és Romain Duris főszereplésével.

A szürrealizmus nem örvend éppenséggel a legnagyobb népszerűségnek. Érthető, hiszen a festészet, a zene és a költészet csak egy viszonylag szűk kört foglalkoztat:  kevés olyan ember van, aki szabadidejében Appollinaire verseket olvasgat a kanapén. Éppen ezért idegennek érezzük, nem vált annyira az életünk részévé, esetleg egy-egy Dalí vagy Miró kép feltűnik a falon vagy a számítógépen. Pedig sokkal közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk és nem is annyira idegen ez a világ, mint amennyire a középiskolai tanulmányaink alatt hittük. A prózairodalomnak köszönhetően beférkőzött közénk és úgy vált az életünk részévé, hogy nem is tudtunk róla: Nobel-díjas regények (Márquez Száz év magánya is szürrealista regény!) és bestsellerek váltak belőlük. Mint a Tajtékos napok, ami már évtizedek óta töretlen népszerűségnek örvend.

Mood IndigoA sztori egyszerű: Colin egyedül él a szakácsával, és amikor  a legjobb barátja, Chick, szerelmes lesz, ő is követeli, hogy az legyen. Colint bemutatják egy közös ismerősnek, Chloénak, akivel egymásba szeretnek, összeházasodnak, majd a felhőtlen boldogságot a lány betegsége árnyékolja be. Ebből akár egy egyszerű, mézes-mázas szerelmes regény is lehetne.  Ezt Boris Vian a zseniális leírásokkal kerüli el, és egy olyan (szürreális) világ megteremtésével, amibe könnyen belefeledkezünk.  Ahol a rézcsapokon csilingelő napsugarak zenéjére táncolnak az egerek. Ahol Duke Ellington zenéjére kihasasodik a szoba.

Az abszurd világ részeiként megjelennek létező személyek, (Duke Ellington végigkíséri a történetet mind a regényben, mind a filmben) és félig létező személyek is: Jean-Paul Sartre, mint Jean-Sol Partre játszik fontos szerepet a történetben, azonban az egzisztenciális kérdések helyett itt a hányadékkal foglalkozik és Undor Lexikont ír.

L'écume des jours Vian a nyelvi bravúrokkal is ügyesen bánik, amik szintén a saját kis világának a részei, és amelyektől még különlegesebbé válik számunkra. A jól ismert szavak itt egy kicsit nyakatekerten jelennek meg, mint pirula helyett pilula, és a szereplők nevei is az író zsenialitását dicsérik (pl.: Frászpirin doktor). Itt külön kiemelném a fordítót, Bajomi Lázár Endrét, aki fantasztikusan adja át ezeket a „szójátékokat” (ha annak lehet őket nevezni). A különleges nyelvezet pedig tökéletes részét képezi az abszurd és humoros párbeszédeknek.

És miért csodálatos egy szürrealista szerelmes regény? Mert olyan eszközöket ad a szerző kezébe, ami egy „földhözragadtabb” műben nem adatik meg. Ott nem megy össze a szoba fala, ha rossz hírt kap a főszereplő. Ott a ház nem lesz beteg a szeretett nővel együtt. És legyünk őszinték: maga a szerelem is egy teljesen szürreális érzés, nem is való a mi egyszerű, realista világunkba.Boris Vian

A képek adottak, az emberi képzelet pedig nem ismer határokat, éppen ezért olvasás közben mindenki a saját maga által teremtett Vian-világban él, ami azért jó, mert egyedi. Sajnos ezzel rontották el a filmet. Eleve kemény fába vágták a fejszéjüket az alkotók, hiszen visszaadni a regényben lévő képeket komoly kihívás.
Nem is a színészekkel van a baj, Audrey Tautou bájos, mint mindig, Omar Syt pedig az Életrevalók óta szeretjük. A kivitelezéssel viszont nem tudok kibékülni. A Narnia óta nem kéne, hogy gondot okozzon az animált állatok megjelenítése a filmekben, itt valamiért mégis úgy döntöttek, hogy egy élő embert öltöztetnek be egérnek, amit lehet a film hangulata miatt gondoltak jó ötletnek, de akkor is érthetetlen a számomra. A már említett fénysugarak fonalaknak tűnnek, és nem ugrik be róluk rögtön, hogy minek is szánták őket (a regényt ismerők előnyben vannak). Valahogy az egész esetlennek tűnik, ami nagy csalódás volt a könyv után.

Az olvasás egy picit mazochista szokás: sokszor beleássuk magunkat egy olyan regénybe, ami fájdalmat okoz nekünk, de közben valahol élvezzük is dolgot, és sírva rágjuk át magunkat több száz oldalon. Miért tesszük ezt? Mert, mint a Tajtékos napokban is, a szomorúság mellett rengeteg örömet is kapunk tőle, és legfőképpen mert olyan élményt nyújt, amit egy film nem tudna. Mint ahogy az Annie Hall végén is elmondja Woody Allen: „..teljesen irracionális, és őrült, és abszurd, de végigmegyünk rajta, mert kellenek a tojások.”

10_7

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Frank
Következő cikk Samuel L. Jackson kedvenc szava