Amélie csodálatos élete (Le fabuleux destin d’Amélie Poulain) rendezte: Jean-Pierre Jeunet, szereplők: Audrey Tautou, André Dussollier (mint mesélő, magyar hangja: Helyey László), Mathieu Kassovitz, Rufus, Serge Merlin, francia-német romantikus vígjáték, 117 perc, 2001, korhatár: 16 év
A kedvesség negyedszázados csodája
„Ha te nem volnál, érzéseim csak a régmúlt érzések árnyképei volnának” – hirdeti az egyetlen falfirka az Amélie csodálatos életében, és ha nem került volna 25 éve (2001. április 25-én) a mozikba, akkor az európai, de a világ filmtörténetének egyik színes szelete hiányozna onnan. Nem is beszélve a saját gyerek-, vagy fiatalkorunkról, aminek szintén meghatározó referenciája volt (vagy lehetett). Jean-Pierre Jeunet rendezői karrierjének ékköve, Audrey Tautou sztárrá válása (bár az egész szereplőgárda telitalálat), Yann Tiersen mesés zenéje… és lehetne még zengeni a dicshimnuszt. Évente kötelező újranézni! 
„- Aug. 31-én, hajnali 4 órakor Amélie-nek hirtelen káprázatos ötlete támad: bárhol legyen is, felkutatja a doboz gazdáját, és visszaadja neki a kincseit. Ha sikerül, akkor az egy jel, s ezentúl jobbá teszi majd mások életét. Ha nem, akkor mindegy.”
2001-et írtunk ekkor, de egyébként is a mozi egyik legjobb évei voltak ezek. Amerikában két évvel korábban Tyler Durden (Harcosok klubja) döntötte le éppen azt a világrendet, amibe ugyanabban az évben Lester Burnham (Amerikai szépség) még csak belefásult. Persze ez sem tartott sokáig, mert egy évvel később azért Patrick Bateman (Amerikai pszichó) vérrel és pénzzel újra is ácsolta azt, mintha az egész megfásul, kiégett amerikai életérzés hóhérja lenne. Azokat viszont, akik nem akartak ebbe betagozódni, az első X-men film mentette ki onnan, amiben egész világok csaptak össze úgy, hogy közben a benne szereplő kívülállók mégsem tartoztak ebbe bele. Viszont az volt az érzésünk mozinézőként akkoriban, hogy a kedves kisembert senki sem képviseli már. Egy francia rendező viszont éppen ekkor ábrándult ki Hollywoodból (és az Alien 4. része után ez mondhatni, kölcsönös volt), hogy hazatérjen, és otthon valósítsa meg végre a régóta dédelgetett szerelemprojektjét.
– Ennyi év után az egyetlen figura, akit még mindig nem sikerült megfejtenem, ez a lány a vizespohárral. A kép közepén van, de valahogy mégis kívülállónak érzem.
– Talán csak más, mint a többiek.(…) Lehet, hogy amikor kicsi volt, nem játszott a többi gyerekkel, talán sosem?
Jean-Pierre Jeunet már 1974-ben elkezdte gyűjtögetni az Amélie csodálatos életéhez az emlékeket és az ötleteket, de ekkor még messze nem volt az a későbbi filmrendező, aki ezt meg is valósíthatta volna. A 90-es évekre viszont már két vizuális előképet is leforgatott, habár ez csak innen visszafelé nézve ilyen egyértelmű. 1991-ben a szürreális Delicatessent, 1995-ben pedig a kedvesebb, de azért még mindig egészen furcsa Elveszett gyerekek városát. Ezekből nőtt ki aztán az Amélie ikonikus képi világa, ami a legjellemzőbb módon három szín (a sárga, zöld és bordó) köré összpontosul. Habár maga a rendező is elismerte később, hogy a technika akkoriban még nem volt tökéletes ehhez, viszont egyedi és stílusteremtő lett így is.
Francia kritikusok fogalmazták meg először azt, amit Truffaut az 1954-es híres esszéjében tovább is vitt: a rendező olyan a filmnek, mint a könyvnek az író. Saját hangja és saját víziója kell, hogy legyen. Ez Európában azóta sem akkora újdonság, a szerzői film itt még mindig szépen tartja magát. De nem csak ebben nyúlt vissza Jean-Pierre Janet a francia új hullámhoz, mert a narráció, és a negyedik fal kezelése sem volt idegen tőlük. Viszont merített máshonnan is, bevallottan Sergio Leone és Orson Welles volt a másik két nagy hatással bíró előd.
– Az a lány a pohárral… (…) Talán azért olyan kívülálló, mert valaki másra gondol.
– Valakire a képről?
– Nem, inkább egy fiúra, akivel találkozott, és úgy érzi, hogy hasonlítanak egymásra.
– Azt akarja mondani, hogy inkább képzeli olyasvalaki mellé magát, aki nincs a képen, mint hogy együtt legyen azokkal, akik ott vannak?
– Nem, épp ellenkezőleg. A lelkét kiteszi azért, hogy másokon segítsen.
– És ő, a saját gondjai, a saját élete, azzal ki foglalkozik?
– Még mindig jobb, ha másokkal foglalkozik, és nem egy kerti törpével.
Az eredeti filmben André Dussollier hangjával, és egy ikonikus Montmartre-i képbeállítással kezdődik a film, de nekünk sem lehet okunk panaszra, mert a magyar változatot Helyey László szinkronizálta. Biztosak vagyunk benne, hogy mindenkinek, aki akár csak egyszer is látta az elmúlt 25 évben, a fülében van ez az elvarázsoló, kicsit meghökkentő mesélő, aki végigkísér minket nézőket Amélie Poulain szépséges és egyébként egészen hétköznapi életén. Mindezt viszont egy egyáltalán nem hétköznapi városban. Párizs művésznegyede, ami a Moulin Rouge!-nak is otthont adott (szintén 2001-es alkotás!) ikonikus helyszín. Nem az az elkoptatott, Eiffel-tornyos háttér ez, amit a képeslapokról ismerhetünk. Habár a film készítői azért intéztek nekünk is varázslatot: javarészt kézzel, néha digitálisan eltüntették az összes helyszínről a graffitit, átragasztották a plakátokat, de még a szemetet felszedték a forgatás helyszínein, hogy Párizs az álmok városa legyen. 
– Azt hiszem, hogy egy kicsit igazságtalan voltam a múltkor a poharas lánnyal. Na meséljen nekem arról a fiúról, akivel találkozott. Látta újra?
– Nem, mégsem közös az érdeklődésünk.
– Tudja, a szerencse olyan, mint a Tour de France. Az ember sokáig várja, aztán máris elment. Szóval, ha elérkezik a pillanat, le kell csapni rá.
A film főszereplőjét, Amélie-t (Audrey Tatou) a fogantatása pillanatától nyomon követhetjük, és a film első 15 perce a kiskorának a bemutatásával telik. Íme, így néz ki egy igazán alapos háttértörténet. Persze ez a bevezetés ahhoz is kell, hogy a mesélő hangja és a hétköznapok varázslata átringassanak a történet következő, érdemi részébe. Az igazi események ugyanis 1997 augusztus 31-én kezdődnek, amikor a már önálló, fiatal Amélie a lakása egyik eldugott zugában a valaha előtte ott lakó 5 éves fiú kincsesdobozára lel. Az egyébként semmiben sem kitűnő, egy kicsit magányos életet élő pincérlány pedig elhatározza, hogy megkeresi ennek a doboznak a gazdáját. Ez az önzetlen cselekedet indítja el aztán azoknak a történéseknek a hálózatát, aminek kapcsán végül mindenki életébe egy kicsit több boldogság költözik. És ennek köszönhetően találkozik Amélie az üvegcsontú festővel is, aki Renoir Evezősök ebédje c. képét festi meg újra és újra, minden egyes évben. De a kép közepén álló lánnyal egyszerűen nem boldogul, mert az a lány kifelé néz, a néző felé, és nem úgy viselkedik, mintha a többiekhez tartozna.
– Szóval a másik az [a képen], aki felemeli a kezét…?
– És a lány szerelmes belé. (…) Azt hiszem, hogy eljött a pillanat, amikor vállalnia kell a kockázatot,
– Ő is épp így gondolja. Épp valami fortélyon jár az esze, hogy…
– Azt bezzeg szereti, a fortélyokat.
Amélie ugyanis, éppen úgy, mint az a meg nem értett lány a képen mindig a háttérben marad, ebben sem hasonlít az amerikai filmhősökre. Pedig levelet hamisít, rászorulókon segít, nemes bosszút áll, és szerelmeseknek kerít. De ezt mindig csak titokban teszi, mert nem vágyik arra, hogy észrevegyék. Talán nem is változtatna ezen, ha nem találkozna Ninóval (a magyar gyökerekkel is bíró Mathieu Kassovitz-cal), aki miatt hiányt kezd érezni. Magában és maga mellett is. De hogyan áll neki egy introvertált az ismerkedésnek, főleg úgy, hogy ezzel még sohasem kellett bajlódnia? Hát bájosan, nagyon-nagyon körmönfontan, és egészen ijedten. A film másik legszebb jelenetei (amik nem azok, amikor Amélie segít az embereken), azok ezek, amikben próbálkozik, elbukik, és újra próbálkozik. Persze egy segítőnek sincs mindig elég ereje ehhez, ezért is jön jól a nem várt támogatás azoktól, akiknek korábban ő hozott boldogságot.
„Nos, drága Amélie, magának nincs üvegből a csontja, maga nekivághat az életnek. Ha most futni hagyja a szerencséjét, akkor idővel a maga szíve lesz olyan kemény és merev, mint az én csontozatom. Rajta, induljon hát, a kutyafáját.”
Amélie a közönségét is elvarázsolta A film 10 millió dolláros költségvetése jócskán megtérült, több mint 175 milliót keresett a mozipénztáraknál. 60 különböző elismerése között található Európai Filmdíj, BAFTA, César, ám ami talán a legigazságtalanabb, hogy az 5 Oscar-jelöléséből egyet sem tudott begyűjteni. Pláne fájó a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, jóllehet a Senkiföldje, nem rossz alkotás, ám ennyi év távlatából csak a fekete öves filmrajongóknak ugrik már be.
Ma már kicsit elképzelhetetlen, de eredendően Emily Watsonra írták anno a szerepet. A sors (és a rendező úr) végül Audrey Tautou-ra osztotta, és egy csapásra világsztárrá tette (ebből annyira elege is lett, hogy 2019 óta gyakorlatilag visszavonult, csak színházban játszott). Karaktere ikonikus lett és divatot teremtett, például a fodrásznál gyakran kérték a hajviseletét.
A szintén kultikus filmzene története szintén érdekes, mert ott eredendően Mychael Nymant (Zongoralecke, Gattaca) szerette volna megnyerni Jeunet. Miután nem jött össze, kezébe nyomták Yann Tiersen egyik albumát. Egyből megtetszett neki, és gyakorlatilag a zenész már meglévő albumairól kimazsolázta a neki tetszőt, majd megbízta, hogy a hiányzó részekhez utólag komponáljon. Tiersen hiába ennek köszönhette aztán a nemzetközi hírnevét, mégis úgy gondol vissza erre a sikertörténetre, mikor inkább pénzre váltotta tehetségét. Utána már alig komponált filmhez, bár a Good bye, Leninhez írt is maradandó!
Nehezen képzeljük bele magunkat abba a helyzetbe, hogy milyen lehet nem látni ezt a filmet, mert sorokat és párbeszédeket tudunk belőle, a képei pedig az agyunkba (de főleg a szívünkbe) égtek. Mégis irigyeljük azt, akinek eddig esetleg kimaradt. Mert jól fog járni nagyon. Mi pedig, akik szerettük, ismertük Amélie Poulain életét, nézzük meg újra. Hihetetlen, hogy már negyedszázada megtehetjük.
