Vissza hozzád (The Best of Me) rendező: Michael Hoffman szereplők: Michelle Monaghan, James Marsden, Liana Liberato, Gerald McRaney, Schuyler Fisk, színes, feliratos, amerikai romantikus dráma, 117 perc, 2014 (12)
Ismételten adaptálásra került Nicholas Sparks egyik regénye, mivel nem olvastam a könyvet ezért csak a mozgóképről tudok nyilatkozni, ami egy napjainkban jól menő tini énekesnő bővített 2 órás videoklipjére hasonlít.
És mielőtt azt hinné az olvasó, hogy ezt azon okból kifolyólag fogalmaztam így, mert nem szeretem, az ilyen jellegű filmeket megjegyezném, ez nem igaz. A szerelmes filmek széles skáláját a mai napig szívesen újranézem a Casablancatól, az Egy makulátlan elme örök ragyogásán át, az Annie Hallon keresztül, egészen az 500 nap nyárral bezárólag.
Sparks regényeinek a főszereplői nagy százalékban hánytatott sorsú férfiúk. Nincs ez másképpen Dawsonnal (James Marsden) sem. Családtagjai a tipikus déli sztereotípiák megtestesítői, amíg ő fekete bárányként tanulni szeretne, normális életet élni, addig a bandavezér apja lopásra és iskolakerülésre kényszeríti. Egyik nap unokatestvérével együtt ebédelve meglát egy lányt Amanda (Michelle Monaghan) személyében, akivel kölcsönös vonzalom alakul ki köztük.
A történet két szálon fut, a főirányvonal a harmincas éveikben járó főszereplőinkről szól, akikről itt körvonalazódik, hogy egyikük sincs megelégedve a jelenlegi életvitelével, a másik pedig visszaemlékezések többsége, egészen addig, míg ismét nem keresztezik egymást útjaik. Amire egy közös barátjuk halál hírének hallatán kerül sor. Tuck (Gerald McRaney), aki mindig is támogatta őket, halálát követően a két fiatalra hagyományozza a házát.
A konfliktus, ahogy a Szerelmünk lapjaiban is láthattuk már (az a film kifejezetten tetszett) a társadalmi rangok körül bonyolódik, amelyből Dawson hitetlensége táplálkozik a kapcsolatukat elején, ezért Amanda küzd szerelmükért. Később ez a szerepkör, ahogy előtörténetük egyre jobban kibontakozik, átbillen a férfi főszereplő irányába. A karaktereket jól hozzák, mind a fiatalkori színészek, mind pedig a 21 évvel későbbiek, a probléma az elnyújtott és túlhangsúlyozott jeleneteken vannak. Gondolok itt arra, hogy tonnaszámra kerülnek elő az olyan közhelyek, mint az olajfúró tetején dolgozó férfi, aki olvasva néha felpillant a csillagokra. Esőben csókolózva elmondják, mennyire szerelmesek, még ha nem is lehetnek együtt. Fa tetején ülnek, és olvasnak, együtt ugranak be a tóba, ahol utána csókolóznak. 
Persze ez még megbocsátható lenne, ha nem kellene a fiatalkori színészekkel, és az öregekkel is végignéznünk ugyanezeket a képkockákat váltakozó sorrendekben. A második fordulópontnál, illetve a végkimenetelnél is vannak homályos foltok, amik annyira idegesítenek, hogy lehet, neki esek a könyvnek, hátha válaszokat kapok rájuk. Mindamellett, hogy a film a végére egyre inkább kiszámítható lesz.
Végezetül szeretném megjegyezni, hogy ha egy Ollókezű ember, egy jégtömböt farigcsálva lehet megindító, és romantikusan drámai, akkor ne akarjunk már mindig naplementében, vagy csillagok alatt szépet és romantikusat mutatni.
10/6
