A zéró elmélet – kritika


zerotheorem_091713_1600
A zéró elmélet (The Zero Theorem), rendező: Terry Gilliam, szereplők: Christoph Waltz, Matt Damon, Mélanie Thierry, Lucas Hedges, angol-román-amerikai sci-fi, 107 perc, 2013. (16)

A boldogságtalantól ordítani

Christoph Waltz egy szál semmiben keresi az élet értelmét, de nem igazán találja, ezért köpenyt vesz magára és megpróbálja megtalálni a nagy semmit. Érdekes módon ez utóbbira sokkal nagyobb az esélye.

Nem szoktam aktualitást vinni egyetlen írásomba sem, éppen azért, hogy később visszaolvasva is minden az adott filmről szóljon, most azonban nem tudok ettől eltekinteni. A zéró elmélet tavaly szeptemberben mutatkozott be Velencében, ahol Arany Oroszlánra jelölték és azóta járja a világot. Hozzánk most jutott el és teljesen véletlenül a Csillagok között lesz az ellenfele a nézők kegyeiért folytatott versengésben. Az emberek eredendően mindenben a szépet, a jót keresik, igyekeznek magukból is kihozni a legtöbbet, amire egy nagyon szépen jövedelmező iparág épült az elmúlt néhány évtizedben. Még az sem baj, hogy közben lassan, de biztosan tönkreteszünk mindent, ami körülvesz minket. A the-zero-theorem-21Csillagok között egy utolsó reményt ad az emberiségnek, mert állítólag megérdemeljük, A zéró elmélet viszont azt mondja, ez van, ezt kell szeretni és a renitensek menthetetlenül pofára esnek. (Vajon melyikre ülünk be szívesebben.) Azt a jókedvet és derűt, amit Terry Gilliam adott nekünk a Monty Python tagjaként, csak kölcsön kaptuk, mert rendszeres időközönként kegyetlenül visszaveszi tőlünk. Ez már csak azért is nyomasztó, mert az 1985-ben (Brazil), majd 1995-ben (12 majom) lefestett, egykor talán távolinak tűnő jövőkép A zéró elméletben karnyújtásnyira van tőlünk A film főhőse, Qohen Leth (Christoph Waltz) egy fontos telefonhívásra vár, emiatt a munkahelyén igyekszik mindenkivel elhitetni, hogy beteg. A vadkapitalizmusban ennek bizonyítása csaknem lehetetlen. A hívásnak otthon kell érnie. Szavai valahogy mégis megértésre találnak, főnökétől (Matt Damon) otthonról is elvégezhető feladatot kap. Az egykoron szebb napokat látott, leégett templom romjai között a nap nagy részében meztelenül ténfergő, kopasz és szőrtelen programozónak a zéró elméletet kell bebizonyítania. A nulla egy nagy büdös semmi és a semmi egy nagy büdös nulla. zero-ssElső olvasatra talán egyértelműnek tűnhet a dolog, de száz százalékig még senkinek sem sikerült bizonyítania, és aki megpróbálta, az előbb-utóbb beleőrült. Ez alól hősünk sem kivétel, amihez természetesen a várva várt telefonhívásnak is köze van. Munka közben a főnök fia (Lucas Hedges), az ellenőr kollégája (Dawid Thewlis), a Fluor Tominak álcázott virtuális pszichoterapeutája (Tilda Swinton) és egy kurtizán (Mélanie Thierry) törnek rá, hol segítve, hol pedig hátráltatva őt.

Rengeteg rendező képes valamiről úgy filmet csinálni, hogy a vége semmi lesz, de csak kevesen képesek a semmit megfogni úgy, hogy abból valami szülessen. Hogy Gilliam csak magát ismétli, miközben másokat is utánoz? Lehet fintorogni, de számomra ez is csak azt bizonyítja, hogy részben már benne élünk abban, a mit a sci-fi műfaja még kegyesen jövőnek nevez. Mert milyen jó, hogy a pizza beszél hozzánk, de szexelni már csak valami nagyon bizarr göncben lehet, miközben a partner tök máshol van.

8.szék

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Látvány népség (2.rész)
Következő cikk Csillagok között - kritika